Ezért vagyunk itt, hogy elmélázzunk együtt.

Monodráma

– Csókolom! Megismerem a kutyáját. Nagyon szép. Tudja, én mindig a kutyákat ismerem meg. Az embereket nem, a rendszámokat sem, de a kutyákat mindig. Őket nagyon szeretem. A magáé barátságosnak, okosnak látszik. Várjon, leteszem ezt a nagy zsákot, mert tele van mindenféle holmival, és ez már nagyon nehéz nekem. Tudja, körülnézek a kukákban, vagy mellettük,

Fizetett túlóra

Este fél kilenckor, az tizenkilencedik emeleten már csak itt égtek a villanyok. Jenny kiment kávét készíteni a főnöke vendégének. Nem akarta tudni, ki lesz az, elvégre nem tartozik rá. Az ő feladata csak annyi, hogy két csészébe kitöltse a forró italt, tejet gőzöljön a kis ezüst kancsóba, és néhány szem bonbont készítsen mellé. Ízlésesen elrendezte

Melyik sorba?

– Miben lehetek a segítségükre? – kérdeztem a hozzám érkező párt, akik majd egy hónapot vártak arra, hogy én foglalkozzam velük. Azonnal láttam a különbséget a két ember között. Minden fontosnak tűnő részletet megfigyeltem, és hagytam, hogy az intuícióm is működésbe lépjen. Eszter egyszerű fekete lenruhában volt, lábán sötét bőrszandál. Szép arcát fiatal kora ellenére

Kincs, ami lesz

A metrón az utolsó kocsit választotta, beljebb lett volna ülőhely, de az ajtó mellett megállt, pedig hosszú út várta. Maga elé fogta a hátizsákját. Vizslatta az embereket, és ha a tekintete véletlenül összeakadt valakiével, még erősebben megmarkolta a táskáját. Kitapogatta a műanyag dobozt a vízhatlan anyagon keresztül, hogy ellenőrizze, megvan-e még. Aztán becsukta a szemét,

A megszegett ígéret

Nem szerette ezt a koszos, kietlen környéket. Kísértetiesnek tűnt, hiába festette a felkelő nap fénye néhány percre élővé a kopott szürkéket. A szél felélénkült, újságokat sodort magával, amelyek lomhán, súlytalanul táncoltak a szélben, hogy aztán messzebb takarják el a mocskot. A széllökésektől néhány kuka felborult, halomban állt a szemét, üvegek és fémdobozok kergették hangosan egymást.