Beléptem a telefonfülkébe, az üvegajtó nagyot csattant mögöttem. Zörgött a zsebemben a sok kétforintos: hosszú, bocsánatkérős beszélgetésre készültem. Remegő kézzel tárcsáztam. A tárcsa minden fordítás után hosszan zakatolt vissza az eredeti állásba. 5-6-4-4-8-7 – mondtam félhangosan. Nem azért, hogy nehogy elfelejtsem, hisz rég az emlékezetembe égett ez a szám, hanem mert már a hangzása is megnyugtatott. Ez volt az első hívószám, amit megtanultam: az otthonom száma. Csengett – mint a metronómnak olyan volt az üteme. Percekig nem jött válasz. Vártam, vártam, aztán egyszer csak foglaltra váltott a készülék. Visszatettem a kagylót, mire hangos csörömpöléssel visszakaptam az érmét, mintha új esély érkezne egy bronzszínű korong képében. Nagy nehezen kihalásztam, zsebre vágtam, a hátamra csaptam a zsákot, és megfordultam, hogy elhagyjam a fülkét. Az ajtó azonban nem mozdult.
Először csak toltam kifelé, de nem történt semmi. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam erőből, nagy lendülettel. Beragadt. Dühösen rángattam a fogantyút, de nem lett jobb, meg sem moccant az ajtó. Alul-felül ugyan jött be elég levegő, mégis úgy éreztem, menten megfulladok. Előbb csak köhintettem párat, majd vad köhögő roham jött rám, egyre erősödött, néhány másodperc múlva már vert a víz, és remegtem. Dörömbölni kezdtem, előbb csak tenyérrel ütöttem az ablaküveget, mert féltem, hogy eltörik, de később, ahogy nőtt bennem a pánik, már ököllel püföltem. A biztonsági üveg azonban nem adta meg magát, kérlelhetetlenül elválasztott a világtól. Kétségbeesésemben a készülék alatt lévő tartóra roskadtam. Mélyeket lélegeztem, hogy visszaszerezzem az önuralmamat, még a szememet is becsuktam. Hosszú percekig tartott, mire annyira visszalassult a szívverésem, hogy nem hallottam a fülemben zakatolni.
Ekkor eldöntöttem, hogy módszeresen látok neki, és kitörök a szorult helyzetemből. Pontról-pontra végignéztem az ajtó tömítését, hogy lássam, miért akadt be. Nem láttam semmi furcsát. Ezután az ujjammal tapogattam le minden négyzetcentijét. Nem tudtam megfejteni a rejtélyt, mitől nem nyílik. Végül letáboroztam. Előkaptam a hátizsákomat, hogy megnézzem, mi van nálam. Egy elfelejtett előző napi szendvicset, egy félig teli kulacs vizet találtam, nekiálltam uzsonnázni. Biztos voltam benne, hogy csak türelmesnek kell lennem. Hamarosan érkezik valaki, és megmentenek.
Nem kellett túl sokáig várni, jött egy idős hölgy, aki felháborodottan kopogott az ajtón a botjával, amiért foglalom a helyet. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem önszántamból maradtam, hanem fogoly vagyok, és kértem, hívjon segítséget. A hölgy azonban úgy tűnt, nem érti, amit magyarázok, de az is lehet, hogy nem hallott engem, megfordult, és elbotorkált. Még sokáig ingatta a fejét. Reményvesztetten néztem utána. Alig néhány másodperc után egy fiatalasszony is telefonálni akart, pantomim mozdulatokkal kérdezett, várhatóan meddig leszek bent. Ugyanígy próbáltam elmutogatni, hogy beszorultam, majd rájöttem, hogy simán beszélhetek is, senkit nem zavarok a fülkében – de ő sem értett. Feladta, és elment. A harmadik arra tévedő férfinek már csak simán üvöltöttem, ő azonban még csak rám sem pillantott.
Gyorsan eltelt egy-két óra, hiába integettem minden járókelőnek, kopogtam, még a lábfejemet is kidugtam, úgy tűnt, hogy nem látnak a helyzetben semmi szokatlant. Amikor véletlenül valaki be akart nyitni, akkor voltam a leghangosabb, de az ajtó kintről sem engedett. Láttak, és ki-ki meglepődve vagy felháborodottan vette tudomásul, hogy bent táborozom. Estére annyira elfáradtam a sok kiabálásban, hogy berekedtem, és lángolt a torkom. Lehanyatlottam, magam alá húztam a térdemet, a hátizsákomból párnát formáztam, és pihenni próbáltam. Egész kényelmes volt, és végül mélyen elaludtam.
Másnap kora reggel megjelent egy kutyáját sétáltató úr, hogy telefonáljon, de az ajtó továbbra sem engedett. Addigra új taktikához folyamodtam, és a holmim között talált füzet egy lapjára írtam egy „segítség!” feliratot. Olyan vastagra színeztem a betűket, amennyire a golyóstoll csak engedte. Odatapasztottam a feliratot az úr orra elé. Kisilabizálta, és mosolyogva bólogatott, hogy érti-érti, majd ráérősen elsétált a kutyáját maga után cibálva. Hasonló jelenet zajlott le egy fiatalemberrel is. Ja, így már világos – mondta, majd elsietett. Egy ideig bizakodva vártam, hátha hozza a felmentő sereget, de a megváltás elmaradt.
Ekkorra már nagyon untam a várakozást, minden izmom elmacskásodott. Felálltam, és ismét, immáron sokadszor tárcsáztam azt a bizonyos régi számot, de most sem vette fel senki. Ezután minden olyan számot végighívtam, amihez egyszer közöm volt. Egy helyen süketen hallóztak a túlsó végén, és nem értették, mit mondok, de legtöbbször csak foglalt jelzés szólt. Utoljára a tűzoltóknak csengettem. Az adataimat kérték, és a fülke számát. Hirtelen nem tudtam válaszolni, a kétforintos leesett, és mire a zsebemből kihalásztam a következőt, a kapcsolat megszakadt. Újrakezdtem, ezúttal felkészültebben. Egy táblán megtaláltam a nyilvános telefon számát, és előttem volt minden adat, ami kellhetett. A kapcsolásnál azonban ugyanígy jártam. Mire a pontos címet bemondtam volna, az érme felhasználásra került, leesett a tantusz, és hiába pityegett a készülék, hogy dobjam a következőt, már nem jutott rá időm. Vadul kotorásztam a mindenhol, találtam is egy utolsó érmét, amit a nagy kapkodásban elejtettem. Pontosan az élére esett, és azzal a lendülettel kigurult az üvegfal alatt. Megszakadt, már érmém sem volt több.
Új taktika jutott eszembe. A kulacsom tetején lévő bögrét letekertem, és az alsó résen kidugtam a fülke elé. Hamarosan érkezett bele néhány forint, csokoládé, vagy előre csomagolt péksütemény, de a kiírt kérésem ellenére több napba telt, mire megértették, hogy engem kizárólag a kétforintos érdekel, hiszen mit kezdjek mással a bezártságomban? Mikor összegyűlt néhány bélás, újra hívtam a tűzoltókat, de a diszpécser szerint kizárt, hogy napok óta egy fülke foglya lennék. Telefonbetyárnak gondolt.
Szép lassan feladtam. Megtanultam az alig egy négyzetméteres helyet úgy kihasználni, hogy a legkényelmesebben ellegyek, és igyekeztem annak örülni, hogy legalább bármikor telefonálhatok. Kipakoltam a hátizsákom tartalmát, és otthonossá varázsoltam a fülkét. Egész nap bámészkodtam, figyeltem a jövő-menő embereket, akik adtak be ezt-azt. Néha a telefon is megcsörrent, olyankor felvettem, és kedélyesen elbeszélgettem a hívó féllel. Férfiak és nők, idősebb és fiatalabb hangok számoltak be arról, ők hova van bezárva, hol tengetik a napjaikat. Csinosítgattam, szépítgettem a helyet, egészen megszoktam az új életemet. Néhány rendszeresen arra sétálóval intettünk egymásnak, egy-egy grimasszal, mosollyal jeleztük épp milyen napunk van.
Teltek az évek, a kétforintos érméket kivonták a forgalomból, és kártyás, nyomógombos készülékre cserélték a korábbi berendezéseket. Az én fülkém mellett is megjelent két egyenszínű, kantáros nadrágba öltözött úr, egy új telefonnal a kezükben. Illedelmesen köszöntek, kinyitották az ajtót, megkértek, hogy amíg a munkálatokkal végeznek, fáradjak ki. Készséggel átengedtem nekik a fülkét.
Amikor végeztek a szereléssel, a kezembe nyomtak egy telefonkártyát, mint régi hűséges ügyfelüknek. Visszaléptem a fülkébe, magamra csuktam az ajtót, és a kártya segítségével ismét hívni kezdtem azt a bizonyos régi számot. A vonal vége csengett-csengett, majd végül újra foglaltat jelzett.
Add Comment