Évmilliók alatt egyszer sem volt szükségem erre a tudásra, ezért még nem tudom, hogyan kezdjek neki, de mélyen a zsigereimben érzem, menni fog. Minden erőmmel és sejtemmel a nagy lépésre összpontosítok. Aztán hirtelen egy hatalmas reccsenés. Néhány galamb felrebben. Megrémülök. Lehet, hogy ez már az, és bennem szakad fel valami? A hang, amilyen hirtelen jött, ugyanolyan hirtelen el is csitul. A galambok visszaszállnak a félbehagyott száraz zsemlére.
Minden követ, csorba cserepet, semmibe vezető ereszcsatornát, és száraz növényt jól ismerek magam körül. Szeretem a kis belvárosi teret, ahol élek, kissé szűk, de nyugodt, békés. Aztán újabb reccsenés. A mellettem lévő kávézó teraszán hűsölő vendégek mintha nem hallottak volna semmit. Zavartalanul beszélgetnek tovább a lomhán forgó ventilátorok alatt, a hátsó asztalnál ötforintos alapon kártyáznak. Az egyik játékosnak cigi lóg a szájából, nem gyújtja meg, óvatosan rágcsálja a végét. Izgul, pedig tisztán látom a lapjait, ennyi jokerrel biztosan nyerni fog. Aztán megint egy dörrenés. Most már biztosan én vagyok a zaj forrása. Egyik pincér kikukkant a napernyő alól, kémleli az eget, hátha az előrejelzések ellenére mégis vihar lesz. Gyorsan visszahúzódik a Dreher-felirat alá. Felhőtlen az ég, a nap perzseli az arcát.
Tovább próbálkozom. Egy csattanás, ezúttal olyan erősen, hogy nincs több kétségem, valami megmozdult bennem. A legszélső asztalnál üldögélő idős úr leveszi a napszemüvegét, és figyel, hátha az utcán ment egymásnak két autó. De senki sincs az utakon, a járdák is néptelenek, a hetek óta tomboló kánikulában ilyenkor vonulnak sziesztára. Aztán felfelé vizslat az öreg. Hunyorog, a világos házfalakról visszaverődő fény bántja a szemét. Nem lesz itt semmiféle eső, nézzen oda, az a sok fonnyadt levél meg sem mozdul, áll a levegő, állapítja meg a pincérnek. Csalódottan legyint, és visszatér a kisfröccséhez. Kortyol egyet, ám ekkor egy még hangosabb robaj töri meg a csendet, és mintha a szék is megmozdult volna alatta. Az öreg ijedtében félrenyel, köhög. Többen is érezhetik a rezgést, mert páran ijedten felugranak. Úgy látszik, tényleg nagy erő lakik bennem. A ház előtti járda megpattan, a hajszálvékony repedés hosszan végigszalad, egészen a túloldalig. A betondarabok közötti rések nőni kezdenek, előbb csak apró kavicsok, majd egyre nagyobb rögök, kövek fordultak ki az útra. Egy termetes patkány iszkol át a sitt kupacokon, amit egy-két kisebb példány követ.
A hang tovább erősödik, mintha egyre vastagabb húrok pendülnének sorban egymás után. Vad, mint a puskaropogás. Igen, most már biztos, hogy én vagyok az. Szürke földkupacok gyűlnek a törzsem köré, benne néhol tégladarabok vöröslenek, szakadt kábelek merednek az ég felé, előbukkan egy műanyag babatorzó. Megremegek, a leveleim lágyan ringani kezdenek. Először jobbra dőlök kicsit, és a terasz felé eső oldalon emelem ki a gyökereimet, majd átbillenek, és az ellenkező oldalon is a felszínre lépek. Ezt megcsináltam! Amint teljesen kiszabadulok, alaposan megrázom magam. Az ágaim, a kisebb-nagyobb gyökereim csapdosnak, repülnek a kövek, száll a por. A kávézó vendégei sikoltozva, csapot-papot hátrahagyva menekülnek.
Most, hogy szabaddá váltak eddig kemény földben senyvedő részeim, végigtekintek magamon, nagynak és erősnek látom magam. Ismerkedem a képességeimmel, egyenként minden testrészemet végig próbálom. A leghosszabb gyökeremet előretolom, abban bízom a legjobban. Mint egy vastag kígyó, kúszik előre, végig pásztázza a kiürült teraszt. Segítség, ez a fa az életünkre tör!, visít egy nő.
Bizsergető. Az asztalon hagyott poharakba matatok, felszippantok mindent, amit csak találok. A szénsavbuborékok tüsszentésre ingerelnek, a sör habja megül vékony szőreimen. Szokatlan látványt nyújthatok, ahogy egy felborult kutyatál körüli tócsát szívogatok. Végre, igazi víz! Alig két korty, mégis lassan erőre kapok, az alsó ágakon ülő töpörödött leveleim szélesre nyílnak, a többi a földre hullik, túl későn jutottak vízhez. Elvesztésük nem okoz fájdalmat, a következő tavaszon megtáltosodom.
Amint az áramlás végigfut a törzsemen, és eljut a legutolsó ágakig, elindulok, mély krátert hagyok magam után. Böszme testem imbolyogva lépked az aszfalton, törzsem inog, ágaim végigsöprik az utcán parkoló kocsik tetejét. Finom por ül mindenütt. Szokatlan a szabadság. Nem függök többé eldugult dréncsövektől, nem kell tehetetlen dühvel szemlélnem, amint elvezetik előlem a lezúduló életet, és nem nehezedik rám egyetlen autó sem. Kitartóan bandukolok, gyorsan megszokom a mozgás ritmusát. A sirályok vijjognak, mindig csak kelet felé, úgy eljuthatok a Dunához. Követem őket. Utamat földcsíkok, ropogósra sült levelek, letört ágak jelzik.
Ahogy cammogok a kis utcákon keresztül, próbálom átverekedni magam az oszlopos gyertyánokon, a csökevényes gömbjuharokon, az égnek meredő virgáccsá silányult fagyalokon. Nincsenek jól, könnyen haladok. Egyszer csak furcsa hangokat hallok magam mögött, először csak gyengén, majd egyre erősebben. Ugyanolyan ropogást, mint amit a szabadulásomkor hallottam. Aztán mintha xilofon rúdjai csattannának sorban a térköveken. A különleges dallamot egy kis berkenye ládája adja ki, ahogy elemeire esik szét. A nyomomba ered, kockaformára tekeredett gyökerei uszályként bomlanak utána. A földdel együtt rozsdás söröskupakok és cigarettacsikkek szóródnak szét az aszfalton. Tisztán hallom, ahogy nagyot sóhajt szegény, süvít a levegő a koronája körül. Szorosan követ. Egy másik akác is a nyomomba szegődik, majd még egy, meg gyomnak csúfolt virágok apró kék és sárga színű díszeikkel. A járókelők kiabálnak, egy anyuka felkapja a kislányát és beszalad az első házba.
Megállíthatatlanok vagyunk. Egész kis erdő sűrűsödött össze mögöttem a városi fákból. Száraz, mozgássérült kőrisek, árva hársfa méretes odúval a szíve táján, féloldalasra csonkolt platánok, perzselt szélű gesztenyefák, rajtuk emberfejnyi taplógombával. Még az örökzöld fenyők és borókák is csatlakoznak. Mint a veteránok, akiket hazaengedtek az értelmetlen háború elmúltával. Nyomunkban mókusok szaladnak, ugranak egyik ágról a másikra, féltőn utánakapnak az elhullajtott makknak és gesztenyének. Gyepszőnyeg tekeredik fel, futószőlő pattogzik le a falról, és velünk fut tovább. Szajkók, verebek és rigók, csőrükben hosszú fűszálakkal repülnek utánunk, hogy összefogják a leesni készülő fészkeket. A fiókák már kirepültek, de ők a jövőre is gondolnak. És galambok. Rengeteg galamb kísér utunkon. Egy egész nemzetség, akik már unják, hogy szúrós aknamezőkkel, fémhálókkal korlátozzák az életüket.
Mögöttünk autók ütköznek egymásnak, spaletták, ajtók, kapuk záródnak. Egy kisbusz vezetője ijedtében félrerántja a kormányt, és nekiszalad egy tűzcsapnak. A víz nyolc méter magasra tör fel, és lassan, lágyan hull alá. Mesés szökőkút! Fürdünk, tobzódunk alatta, hangosan kacagunk, csak úgy csörög-zörög a sok szikkadt levél a váratlan zuhany alatt. A gyökereink szétterülnek a keletkező tócsában.
Vérszemet kapunk, kiütjük az összes utunkba került tűzcsapot, ivó- és szökőkutat. Több helyütt szirénák szólalnak meg, sárga villogós teherautók próbálnak közelíteni. Elférünk mellettük. Ekkor egy kisebb embercsoport érkezik, és elállja az utat. Nyolcan vagy tízen lehetnek. Üveg jár körbe, meghúzzák, amikor pedig kiürül, a közeli ház falához vágják. Előkerülnek a balták, felbőg egy láncfűrész. Már sejtem, mi következik. Láttam épp elég kivégzést a környékemen. Ám abban biztosak lehetnek, hogy ezúttal védekezni fogunk. A férfiak, köztük két vékony suhanc, kurjongatnak, üvöltöznek. Félelmetesek, bár talán maguk is félnek. Az egyik balta magasra emelkedik, és lecsap a közelemben lévő ostorfára. Őt választották, fiatalabb volt, védtelenebb. Törzse csupán olyan vastag, mint az én egyik ágam. Mindent megpróbálok, kiáltok neki, hogy álljon ellen, küzdjön, de nem hall engem, vagy még nem érzi a saját erejét. Csak áll magatehetetlenül, rázkódik a csapások alatt. Egy perc múlva meginog, kap még két ütést, és mint egy lassított felvétel, végleg elterül a földön.
Mikor a társaság hangos káromkodás közepette a mellettem lévő platánhoz ér, hogy őt is felvágják, én olyan mélyre és távolra hajolok, amennyire csak engedi a vastag törzsem. Szuszogva, fújtatva elérem az egyik hangadót, és csupasz ágaimmal kiütöm a kezéből az átkozott baltát. Néhányan röhögnek, mások megrökönyödnek, nagy a felfordulás, de akit eltaláltam, nem tud többé bántani, karját törtem. A többi fa a példámon felbuzdulva mind csapkod, hadonászik, forog, és végül az embercsapat futásnak ered. Hamar felocsúdok, nem messze már látszik a folyó. Utolsó erőnkkel odáig vonszoljuk magunkat. Pár óra alatt az egész rakpartot benépesítjük, és végre iszunk. Nyakaljuk, vedeljük a vizet, annyit, amennyi csak belénk fér. Mire a nap lebukik, lassan eloltom a szomjamat, de belül mosolygok, és a folyó látványát iszom tovább.