Pőrén

Amikor Anna először lépett az öltöző rejtett fényei közé a sporttáskányi holmijával, még azt hajtogatta, hogy csak egy-két hónapig marad. Amíg egyenesbe jön. Elszánt és összeszedett volt. Diétázott, nappal próbált, táncórára járt, a dohányzásról is leszokott. A nagy kitörés azonban elmaradt, és a hetekből, hónapokból hamarosan évek lettek. A cigaretta visszajött, a táncórák ritkultak, végül teljesen elmaradtak.

Egyik este, műsorkezdés előtt, mielőtt kilépett volna a színpadra, a folyosó falát borító hatalmas tükörben még egyszer végignézett magán. A kabát hajtókáját kisimította, letörölt egy apró rúzsfoltot, megigazította a haját. A tulaj látta, ahogy forog, és nézegeti magát. 

–  Jaj, nehogy már túlgondold! – mondta megvetően, – jó fényben bármelyik tupírmell megteszi. A te dolgod csak annyi, hogy száradjon ki a szájuk, és vedeljenek.

Anna dühében, még ott eldöntötte, hogy utoljára lép fel, és utána új életet kezd. Az előtte lévő fellépő számának utolsó taktusai hallatszottak. Sietnie kellett. Megállt a színpad mögött. Mindjárt ő jön. Belead apait-anyait, és aztán vége.

Felgördült a függöny, arcul csapta a fény. Anna nyitott szemmel állta. Igaza volt a főnöknek, a fény mindent megszépít: láthatatlanná teszi a közönséget. A nézők, a testére kiéhezett vendégek pulzáló sötét masszává álltak össze. Anna azonban nem szépnek érezte magát, hanem romlottnak, amiben furcsa módon volt valami számára is különösen izgató. Hamarosan kívánni fogják, sorban rendelik az újabb italokat, és nem nézik az árakat. Ha tényleg ezért van itt, majd most megmutatja.

Elindult a kifutón. Behúzta a barna thonetet, majd megállt, és maga elé fordította a széket. Könnyedén átemelte a támla felett a lábát, majd puhán ráült. Ez a kopott bútordarab volt a mankó, amitől úgy érezte, mégsem teljesen pőrén áll a világ előtt. Előbb összekulcsolta, majd hirtelen szétnyitotta, és széles terpeszbe, szinte spárgába feszítette lábait. Hátravetette a fejét. Izmos lába jól látszott a necc alatt, pár másodpercig nem mozdult. A látványra őrjöngés támadt. Ekkor felszökkent, a magassarkújával dobbantott az ülőfelületen. Pontosan középre kellett találnia, hogy a szék meg ne inogjon alatta. Átdobta jobb válla felett a tollboát. Derékból lassan körbeforgott, majd kiegyenesedett. Hosszú haját a mellkasára fésülte kecses ujjaival, aztán végigsimított a testén, le egészen a csípő alá. A szorosra kötött ballonkabát kötőjét kioldotta, majd lassan végig kigombolta a gombokat, közben ütemesen dobbantott a lábával. Követte a zene gyorsuló ritmusát. Erősödő moraj hallatszott.

Anna hátat fordított a közönségnek. Finoman rándított egyet a vállán, két karját hátrafeszítette, mire a kabát a földre csusszant. Alatta felcsillant a millió flitterrel díszített szűk ruha, ami szétszórta a körülötte ülők arcára a fényt. Nem észlelte a nézőket, csupán apró vibráló csillagokat látott forogni a sötét tömegen.

A zene gyorsult. Anna elrúgta a lába előtt heverő ruhadarabot. Terpeszbe ugrott, előre dőlt, haja a földet söpörte. Ahogy felkapta a fejét, szabad belátást engedett a dekoltázsába. Ez volt a csali, hogy ígéretes lesz a folytatás. A nézők hittek neki. Lecsavarta nyakáról a boát, végigcsúsztatta magán, majd elhajította. Néhány pihe röppent a levegőbe, és kábán szállingózott a földre.

Az ütem visszalassult. A koreográfia szerint most egy kicsit húznia kellett az időt. Elindult hátra, vonszolta maga után a széket, mint egy tehetetlen áldozatot. Megállt, de nem fordult meg. Gyors mozdulattal a ruha pántját előbb a jobb, majd a bal válláról is leemelte. Amikor a két karja kiszabadult a pántok fogságából, mintha két cintányért ütöttek volna össze. Aztán a csörgődob következett. A rezgő hangra rázni kezdte a testét, amitől a szűk ruha szabályosan lekúszott róla. Továbbra is háttal állt a nézőknek.

Ekkor tenyér csattant. Először csak itt-ott, végül egyre többen tapsoltak. A lelkesedés megtette a hatását. Anna megfordult. A mutatóujját a szája elé kapta, a közönség elnémult. Maga alá fordította a széket, ismét ráült, a támlához szorította magát. Lábait maga alá húzta, és lomhán felemelkedett. Lassan, nagyon lassan, lábait keresztben egymás elé rakva visszajött a színpad közepére.

Az attrakció csúcspontja közeledett.

Hátranyúlt, és egyetlen rántással kikapcsolta a melltartót, úgy, hogy az még épp a helyén maradjon. A melle feszült a fekete csipkében. Fellendítette a bal karját, ekkor – mintegy véletlenül – lecsúszott a fehérnemű, de merev bimbóit máris ügyesen elrejtette a másik karja. A közönség tombolt. Anna nem mozdult. Még egy forgás, aztán pukedli, és vége a számnak.

– Folytasd – követelte egy férfi valamelyik közeli asztaltól.

Anna nem látta a vakító fényben, ki lehet az. Odalépett a kifutó széléhez, és jobb lábát arra az asztalra csapta, ahonnan sejtette a hangot. Biccentéssel utasította az ott ülőt, hogy kapcsolja ki a csatot, és húzza le a lábáról a cipőt. A férfi ostobán röhögött, és gyorsan megszabadította a magassarkútól. Anna továbbra is odatartotta a lábát, közben takarta a mellét. A férfi lehúzta a combfixét is, és ráfektette a lány combjára. Anna megpörgette a harisnyát a feje felett, és elhajította. A súlytalan darab alig néhány méterre landolt. Egy vendég megragadta, és csukott szemmel szagolgatta.

Anna megvető arccal, hangtalanul felkacagott, mintha a jelenet része lenne az előadásnak. Megcserélte a karját a mellkasa előtt. Meztelen lábával átlépett az egyik szék felé, majd a cipős lábát tette az asztalra. Egyetlen pöccintéssel kinyitotta a csatot, rúgott egyet a függöny felé, a magassarkú elrepült. Legördítette a jobb lábáról is a harisnyát, egészen a földig. Spiccbe szorított lábujját végighúzta az asztalon, majd a földön. Áthuppant egy székre, krallozott egyet a levegőben, és merev felsőtesttel várt. Teljes kört írt le a fejével, a haja az arcát takarta. Hirtelen széttárta karjait, mintha az egész világot akarná magához ölelni. Szőke hajtincsei között néha kikandikált a bimbója.

– Ne húzd az időt, mutasd már a cicidet! – üvöltött egy hang hátulról.

Ekkor a lány a szék ülése alá nyúlt, matatott egy-két másodpercig, majd kihúzott egy ollót. Az arca elé emelte, és szétnyitotta. Az ujját végighúzta az élén. A közönség őrjöngött. Erősen a nyelvéhez nyomta, végignyalta az olló belső részét. Újabb ováció. Az erős nyomásra kiserkent a vére, de ez csak fokozta a hangulatot, még jobban várták a folytatást. Anna az egyik kezével megragadta a haját, és belenyisszantott.

– Ez az, igen – kurjantott valaki.

Anna maga elé kapott még egy tincset, azt is levágta, majd még egyet, és egy következőt is. Egyre nagyobb hajkupac gyűlt a lábai előtt. A nézők eksztázisban, egymást túllicitálva hergelték tovább. Anna haja egyre rövidült, tépett kopasszá vált néhány másodperc alatt. Már semmi nem takarta a testét. Ekkor fogta az ollót, a bal csípőjéhez nyúlt, és egyetlen csattintással elvágta a bugyi vékony pántját. Újabb felhördülés. Átfordult a jobb oldalra, és ott is csattintott.

– Állj fel! – harsogták.

Anna felállt, lépett egyet, a tanga a földön kötött ki. A rávetülő fény a szája szélén csorgó véren játszott. Durva mozdulattal letörölte, majd véres mutatóujjával újra csendre intette a közönségét, ám ezúttal nem halkultak el.

– Tovább! – követelte ezúttal egy rekedt női hang. – Pincér, még egy kört!

Anna erre leguggolt, puhán leült a fenekére, lábait keresztben maga elé húzta, állát a térdére helyezte. Csettintett. A lámpák kialudtak. Csak egy reflektor égett, de az olyan erősen, hogy minden apró pihét láthatóvá tett a testén. Fogta az ollót, és a homlokától, az orra hegyén át, levezette az álláig. A nyaka finom mélyedésénél váratlanul nyomott egyet a szerszámmal, és határozottan mozdulattal felszakította a bőrét. Szépen lassan haladt a köldöke felé. A zene elhalkult, csak a nyers bőr szakadó hangja hallatszott. Anna a bőréből, mint egy kezeslábasból bújt ki, izmai gyönyörű vörösben izzottak. Az apró szőrpihék helyett rugalmas rostok bújtak elő, mígnem azt is megbontotta, és a húsát is lefejtette magáról. A cafatokból méltósággal, kecsesen lépett ki.

A közönség tombolt, már csak Anna csontváza állt a színpadon. A hosszú lábak, az íves bordák, a szabályos koponya, a kissé megsárgult fogak. Lehajolt a boáért, és magára tekerte, hogy ne érezze magát olyan védtelennek.

A közönségből egyszer csak felpattant valaki, majd egy következő. Egyik vendég a másik után emelkedett fel, hogy állva tapsoljon. Egy kövér öltönyös férfi a kifutó részhez kúszott, hogy a levágott hajból szerezzen magának egy tincset. Mind többen követték a példáját, volt, aki a harisnyáját, volt, aki egy font húsát vágta zsebre. Megint más a földön táguló tüdejébe kapott, hogy egy marokkal hazavigyen belőle. A növekvő kavarodásban a kidobó fiúk bepréselték magukat a színpad elé, újra felharsant a zene és legördült a függöny. A taps sokáig nem csitult.

Anna visszamenekült az öltözőjébe, csontjai zörögtek. Felkapott egy selyemköntöst, és vadul pakolni kezdett régi sporttáskájába. A tulaj kopogás nélkül rontott be hozzá.

– Nagyszerű volt, fenomenális. Holnaptól ezzel megyünk tovább. Ez legalább nyomot hagy a kasszában is. Vedeltek.

Aztán a férfi elhallgatott, és végigmérte Annát.

– Kapsz egy parókát. Mostantól a boa legyen lila, a húsod pedig kevésbé vörös, drágám! Zseniális. Ehhez kell csak a rengeteg alkohol – hadarta. – És légy oly tündér, kapj magadra valamit, mert még kifordul tőled a gyomrom!

Jelek 2024. pályázatán különdíjas, valamint a Holnap Magazin Antológiájában megjelent írás.