A metrón az utolsó kocsit választotta, beljebb lett volna ülőhely, de az ajtó mellett megállt, pedig hosszú út várta. Maga elé fogta a hátizsákját. Vizslatta az embereket, és ha a tekintete véletlenül összeakadt valakiével, még erősebben megmarkolta a táskáját. Kitapogatta a műanyag dobozt a vízhatlan anyagon keresztül, hogy ellenőrizze, megvan-e még. Aztán becsukta a szemét, mélyeket lélegzett, és próbált megnyugodni. Most már minden rendben lesz, mindjárt hazaér.
Amikor elérkezett a célállomáshoz, és megállt a szerelvény, nem mozdult, csupán a szemét nyitotta ki. Még várt. Már sípolt az ajtó, mikor váratlanul mégis kiugrott. A megállóban megcsapta a meleg, pedig a falon lévő hőmérő szerint lent csak huszonhat fok volt. Lemaradt a tömegtől, és akkor lépett a mozgólépcsőre, amikor már senki nem állt mögötte. Egyik kezével kapaszkodott, a másikkal továbbra is görcsösen szorította a pakkot. Ahogy közeledett a felszín felé, úgy érezte egyre jobban a forróságot. A nap már lement, de legalább negyvenhárom fok volt a házak között. Gyalog indult neki, alig egy kilométert kellett megtegyen. Az aszfaltra szinte ráolvadt a cipője talpa, a levegő fullasztotta, mégsem akart egy jéghideg légkondicionált buszra szállni. Jobb, ha nem kelt feltűnést! Ahogy közeledett hazafelé, úgy szélesedett a vigyor az arcán. Ezúttal komoly fogásra tett szert!
Reggel még nem sejtette, mi várja aznap. Egyik ügyfele ugyanis – hálája jeléül – egy hőtartó dobozt adott át neki nagy titokban, amikor senki nem nézett oda, és a kamera látószögéből is kikerültek.
– Egy kis csekélység – mondta a kliense, és megveregette a hátát. – Ennek ellenére azt javaslom, csak otthon nyissa ki!
El nem tudta képzelni, mit rejthet a csomagolás. Amikor visszament a szobájába, és meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, óvatosan felemelte a fedelet, mire egyszeriben megcsapta az orrát egy rég elfeledett illat. Friss és mámorító volt egyszerre. Mennyei! Azonnal visszazárta a tetejét, és az íróasztal fiókjába rejtette a csomagot. Tudta, hogy nem tesz jót neki a meleg, de nem merte a közös étkezőben lévő hűtőszekrénybe tenni, attól tartott, nyoma veszik. Talán estig kitart így is. Feltekerte a szoba hangosan búgó légkondiját, és igyekezett a munkájára figyelni. Nehezére esett összpontosítani, a tömény illat az orrában ragadt. Ahogy rágondolt, még a nyál is összefutott a szájában.
Még néhányszáz méter, és hazaér vele. A tizenkét éves fia, a felesége, és a velük élő édesanyja is csodálkozik majd. Már majdnem otthon volt, amikor eszébe jutott, hogy nem számolta meg, hány szem van a kis tárolóban, így azt sem tudja, kinek mennyi jut majd. Körülnézett, hogy biztonságos-e, és előveheti-e, hogy megszámolja. Mivel már elviselhető volt az idő, néhányan jártak az utcán. Nem kockáztatott, hanem még jobban iparkodott.
Végre beért a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót. Már nem bírt magával. Szinte kiráncigálta a feleségét a konyhából, a nagymamát és a gyereket a tévé elől. Mindenkit leültetett az asztal köré.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte a felesége.
– Hatalmas meglepetésem van! – mondta
– Meglepetés? – kérdezett vissza a fia, akire elsőként ragadt át az izgalma.
A férfi végignézett a családján, majd nagyon lassan kihúzta a csomagot a hátizsákjából, és ünnepélyesen az asztal közepére rakta. Teljes csend lett.
– Ne csigázz, mit hoztál? – kérdezte a felesége. Már türelmetlenül szólt a hangja.
Ekkor a férfi a levette a kis tartó fedelét. Patetikus arccal figyelte a reakciókat. Az eper illata olyan átütő volt, hogy hirtelen az egész helyiséget betöltötte.
– Úristen, drágám, ezt honnan szerezted?! – kérdezte a felesége.
– Az mindegy, a lényeg, hogy van! – kiáltott fel a férfi boldogságában.
Az édesanyja két remegő, ráncos kezével megfogta a dobozt, és az orrához emelte. Nagyot szippantott belőle. Becsukta a szemét, és csak vette-vette a levegőt, szinte kifújni is sajnálta.
– Apa, apa, mi az? – kérdezte a fia, aki nem ismerte a gyümölcsöt.
– Eper, kicsim. Én még ettem gyermekkoromban, déli országokból szállították átlátszó műanyagokban. Ha maradt ideje megérni, mielőtt leszedték, akkor isteni aromája volt, de évtizedek óta nem láttam.
A felesége erre az utolsó mondatra nem tudta visszatartani a bánatát, és elsírta magát. Vígasztalhatatlanul zokogott.
– Miért sírsz, anya? – kérdezte megszeppenve a kisfia.
– Nem tudom, csak-csak… Olyan… Annyira jó volt régen… – dadogta, majd újra könnyekben tört ki.
– Inkább örüljünk neki, és együnk! – adta ki az utasítást a férfi. Szaladt a konyába villáért, tálkáért.
– Nem kell megmosni? – kérdezte a fiú bizonytalan hangon.
– Nem mossuk le róla a zamatot, ezt most csak úgy, minden nélkül fogjuk megenni. Az első a tiéd – mondta, és a fia kezébe nyomott egy evőeszközt.
A fiú finoman rábökött az egyik szemre, majd bátortalan mozdulattal belemélyesztette a villát. A gyümölcsből kibuggyant az áttetsző piros lé. A szájához emelte az epret, csücsörítve beleharapott. Rágott egyet, majd lenyelte. Nem szólt semmit, hanem bekapta a másik részét, a fogaival összeroppantotta. Ahogy mosolygott, a szájzugából egy csepp lé kicsordult, és végigfolyt az állán. A többiek szó nélkül, áhítattal nézték.
Néhány másodperc múlva a férfi felocsúdott a kábulatból, és elosztotta a gyümölcsöket, hogy mindenkinek egyformán jusson. Megilletődve nézték a kis adagokat. A kisfia nem várt tovább, és katonás gyorsasággal kapkodta be a szemeket. Egyiket a másik után harapta szét őket, és élvezte, ahogy a szájában szétáradt az émelyítően édes nedű.
A férfi is nekiállt, lassan, komótosan ette az epreket. Mégis kézzel fogta meg őket, hogy egyetlen csepp se menjen veszendőbe. A felesége maradt a villánál, továbbra is a könnyeivel küszködve, óvatosan evett.
Az édesanyja azonban csak szagolgatta a tányérjának a tartalmát.
– Miért nem eszel, anya? – kérdezte a férfi.
– Az illat a legerősebb emlék. Azzal próbálok megtelni.
Közben a kisfiú befejezte, és sóváran nézett körül, hogy maradt-e még. Egyedül a nagymama vette észre a kérlelő tekintetét. Kivett magának egyet a sajátjából, a többit a kisfiúnak áttolta. Az alig néhány másodperc alatt végzett velük.
– Édesanyám, az a tiéd volt, neked is járt volna!
Az idős asszony szorongatta a tenyerében az utolsó szemet, újra megnézte, forgatta, majd a körmével aprólékosan szétnyomkodta. A többiek döbbenten nézték.
– Mennyit szedtük régen a földeken – magyarázta.
A menye felállt, hogy elrejtse a könnyeit, és inkább visszament a konyhába. A férfi utána somfordált, hogy megvigasztalja. Közben a nagymama tovább trancsírozta az ujjaival az utolsó darabot. Az unokája sem tudta elviselni a látványt, és magára hagyta.
A nagymama mikor egyedül maradt, elővette a tiszta zsebkendőjét, és szép ráérősen belekapargatta az eper magokat. Egyetlen egyet sem hagyott a gyümölcsön. Mikor elkészült, gyengéden összehajtotta a textíliát, és a szobájába rejtette. Az eper húsát pedig otthagyta.