– Miben lehetek a segítségükre? – kérdeztem a hozzám érkező párt, akik majd egy hónapot vártak arra, hogy én foglalkozzam velük.
Azonnal láttam a különbséget a két ember között. Minden fontosnak tűnő részletet megfigyeltem, és hagytam, hogy az intuícióm is működésbe lépjen. Eszter egyszerű fekete lenruhában volt, lábán sötét bőrszandál. Szép arcát fiatal kora ellenére ősz tincsek keretezték. Szokatlan, hogy ennyi idősen nem festi valaki a haját. Semmi smink, nyakában apró bőrékszer. Férje kifejezetten elegáns volt, mintha egy fontos üzleti tárgyalásra érkezett volna a háromrészes öltönyében. A lány köszönését alig hallottam, Levente azonban máris nagy elánnal beszélni kezdett.
– Azért jöttünk, mert együtt vagyunk évek óta, de nagyon elakadtunk Eszterrel, és már túl hosszú ideje nem tudjuk megoldani a problémánkat. Mindenki önt ajánlotta, hogy ön a legjobb, és biztosan fog tudni segíteni.
Az első pillanattól olyan negédes volt velem, mintha nagyon fontosnak tartaná, hogy jó benyomást tegyen rám. Eszter a kanapé ajtó felőli oldalára húzódott, apró fonott táskáját az ölében szorongatta, és folyamatosan izgett-mozgott, szemével talán a menekülési útvonalat kereste.
– Beszéljenek magukról egy kicsit! – kértem őket. Közben magamban a látottakat összegeztem, egy első hipotézis már körvonalazódott bennem egy gyakori, hétköznapi problémáról. Impulzív, magabiztos, sikeres férfi és céltalan, unatkozó felesége, akik között világnézeti válság alakult ki. A férfi hosszan beszélt magáról, de egyszer csak témát váltott, és egy mondata erősen megütötte a fülemet.
– De miért kell nekem mindig jobban teljesítenem, és fejlődnöm? Nem lehetne csak úgy élvezni az életet? Minden annyira jól működött közöttünk! – fakadt ki a férfi. – Szeretjük egymást, és jól megvagyunk, de egy ideje komoly gondjaink vannak. Illetve Eszternek vannak gondjai. Egyszer csak úgy döntött, hogy nem akar gyereket. Mindig húzta az időt, hogy épp miért nem, de eddig olyan okok voltak terítéken, amiket beláttam és el tudtam fogadni. Éljünk még, fiatalok vagyunk, előbb a körülményeket teremtsük meg… Tudja, klasszikus okok. Aztán egyszer csak megjelent nála ez a zöld mizéria, hogy meg kell menteni a Földet. Alapvetően egyetértettem vele, persze fontos, hogy ne szemeteljünk, meg… meg… meg mit tudom én. Ilyesmik, tudja? Azt hittem, hogy ez egy múló hóbort, a kiteljesedésének a része, és majd elmúlik. De nem múlt el.
– És ön szeretne gyereket, ha jól értem?
– Igen, nagyon szeretnék. Nagy családban nőttem fel, itt vagyok lassan negyven évesen, és semmi. Egészségesek vagyunk, mindenünk megvan. Bevallom, nem így terveztem. Tudom, hogy Eszter sem, csak valami becsípődött nála egy ideje. És nemcsak becsípődött, hanem már mindenbe beette magát ez a hóbort. Azzal nem volt bajom, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetet, de amikor nem akart Kubába menni nyaralni, már éreztem, hogy ez nekem sok. Egész évben gürizek, hajtok, mint egy hülye, ezért ki akarok kapcsolni, amikor végre szabadságon vagyok. Utazni akarok, csak úgy felhőtlenül lenni.
– Mehettünk volna a Felvidékre is vonattal és hátizsákkal, vagy Erdélybe. De éntőlem még a Balkánra is.
– Negyven évesen? Ugyan már! Ennyi idősen már kényelemre vágyom, és tudom, hogy te is.
– Úgy látom, mégsem tudod. Ez nem becsípődés. Sajnálom, hogy így látod – sütötte le a szemét a lány.
– Amikor összekerültek nem volt még maguk között ekkora különbség a gyerekvállalást illetően? Mit gondol erről, Eszter?
– Nem, nem volt. 2008-ban együtt voltunk Kubában. Gyönyörű ország és hatalmas a szegénység. Kihasználják őket, az egész ország egy nagypolitikai csatározás helyszíne. De ez egy dolog, ami jobban nyomaszt, hogy amint megjelentek a multik, még jobban elmélyült a nyomor, terjedt a szemét, a műanyag mindenhol. Korábban is nyomorogtak, de egy édenkert volt, most valami olyasmit látok, ami nem tetszik. Szinte ordít, hogyan tesz mindent tönkre az ember. És nem, nem akarok repülőre sem ülni – fakadt ki Eszter.
– Fél a repüléstől? – kérdeztem enyhén konfrontatívan.
– Nem, nem félek. Szennyezőnek tartom. Voltam már Kubában, akkor még máshogyan gondolkodtam, de ma már nem tudok ezzel azonosulni, nem fogok repülőre szállni. Megváltoztam.
– Értem. Térjünk vissza a gyerek-kérdésre – próbáltam visszairányítani az eredeti témára a beszélgetést.
– Igen, végül is ezért jöttünk. Ugye? És csak egy óránk van. Szóval Eszter egyszer csak közölte, hogy nem akar gyereket. Csak ennyi, mintha annyit mondott volna, hogy esni fog ma.
– Eszter, fejtse ki nekem erről a gyerekvállalásról a véleményét!
– Tudom, hogy ez nagyon komoly dolog, és sokan bolondnak néznek, de nem tudok másként dönteni. Nem szeretnék gyereket szülni egy ilyen világba. Még Levente kedvéért sem.
– Milyen világra gondol? Hogyhogy Levente kedvéért sem?
– Ahol forrósodik és szó szerint fogy körülöttünk a levegő. Mindent elborít a szemét, és egyre drágább az étel. Mire a gyerekem felnő, már egymást fogják ölni az emberek a vízért.
– Azért ez egy kicsit túlzás, nem gondolod? – vágott közbe Levente.
– Nem, nem gondolom – válaszolta Eszter, – elég magamnak megküzdeni ezzel a félelemmel, nem akarok egy gyereket is ennek kitenni. Felelőtlenségnek tartom.
– És nem gondolod, hogy ez rám is tartozik?
– Levente, én értelek. Azt is megértem, ha ezért el akarsz hagyni, de rábeszélni nem fogsz tudni. És már túl sokáig nem tudok erről beszélni, mert fáj ez az egész.
– Mi történt az elmúlt időszakban, amiért most jöttek el hozzám ezzel a problémával? – Az emelkedő hangerőben egyre nehezebb volt őket visszaterelni a fő kérdés felé.
– Születésnapom volt. Levente meg akart lepni, de sajnos nagyon nem jól sült el a meglepetés.
– Milyen finoman fogalmaztál!
– Tényleg csúnyán összevesztünk. Elvitt egy drága étterembe vacsorázni, ahol feszélyezett a puccos környezet. Már nem kell ez a sznob világ, ahova mindenki böhöm terepjáróval, vagy sportkocsival érkezik. Minden a felesleges flancolásról és a túlértékelt külsőségekről szól. Ez nem én vagyok.
– Mégis mit kellett volna tennem, kerek születésnapod volt? Minden nő erre vágyik, nem?
– Nem, nem minden nő vágyik erre! Igen. Tudom, hogy nem így kellett volna reagálnom, de nagyon csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy nem figyelsz rám! Hogy nem ismersz.
– Tudom, hogy ismerlek. Szerintem te nem ismered már magadat. Az agyadra ment a sok zöld-ség – mondta Levente. Közben feltűnt, ahogy széles mozdulatokkal idézőjelet mutatott a levegőbe.
– Levente, kérem hagyja Esztert, hogy befejezze a születésnapi beszámolót!
– Igen. Szóval ültünk a Manifestoban, a pincér végig ott nyáladzott a nyakamban, és ahányszor csak a borospoharamhoz értem, mindig utánatöltött. Picit talán be is csiccsentettem. Nem nagyon bírom az alkoholt.
– Hát igen, enyhén szólva becsiccsentettél! – és megint mutatta az idézőjelet.
A férfinak az újabb mozdulatára a lányban hirtelen felszakadt valami, és az eddigi visszafogottsága teljesen eltűnt.
– Hagyd már, hogy elmondjam! – csattant fel, de ahogy rám nézett, elszégyellte magát és visszacsendesedett. – Nem szeretek mások előtt szerepelni. Egy kis tortát kaptam, és felhangzott a happy birthday, én pedig fülig vörösödtem. A taps után persze nem foglalkoztak velem, mégis úgy éreztem, hogy ott állok a reflektorfényben, és azt lesik, hogyan reagálok. Az ajándék pedig egyenesen kiborított. Egy kis babacipőt kaptam, mellette egy kártyával. Azzal, hogy „Menjünk Dominikára, és csináljunk ott gyereket!”. Ezen elsírtam magam. A közönségünk nyilván azt hitte, hogy a meghatottságtól sírok, hiszen milyen cuki az átlátszó dobozban lévő kiscipő. Tudja, mi bosszantott a legjobban? Ha elmondom, kinevet az egész világ! Hogy műanyagba volt csomagolva az a rohadt cipő. Egy rohadt, átlátszó, műanyagba!
– Nem erős ez egy kicsit? Dominikára hívtalak és egy baszott drága vacsorán ültünk, aminek én kerestem meg az árát! Gyereket akarok attól a nőtől, akivel tizenkét éve együtt élek. És te kiakadsz egy műanyag csomagoláson? Egyszerűen nem tudsz viselkedni.
– Nem! Azon akadtam ki, hogy nem értesz, és nem is akarsz megérteni. Dominika? Nem mindegy, hogy Dominika vagy Kuba? Ebből látszik, hogy a legkevésbé sem fogadod el, hogy miről beszélek!
– Nyugodjon meg, Eszter! Azért vagyunk itt, hogy mindkét félnek lehetőséget adjunk a megnyilvánulásra, hagyja, hogy Levente is elmondja, ő hogyan látta ezt az alkalmat!
– Majd elsüllyedtem szégyenemben – mondta a férfi.
– Miért vittél egy ilyen helyre, ha féltél attól, hogyan fogok viselkedni? – kérdezte Eszter csendesebben a férjétől.
– Azt hittem, úrinő vagy, így két teljesen értelmetlen diplomával a zsebedben.
– Levente, kérem! – vágtam közbe.
– Szerintem az vagyok! Csak te egy másfajta úrinőt szeretnél.
– Nem, én a régi úrinőmet szeretném vissza. Nem azt, amelyik megbolondult. Ez csak egy hóbort. Egy ócska divat, amit ugyanúgy a nagypolitika irányít. Ki vagy akadva, hogy mekkora rohadék vagyok, pedig csak a kedvedben szerettem volna járni. Elegem van abból, hogy neked semmi nem jó.
– Akkor minek vagyunk itt? Ezt is miattad vállaltam be. Itt ülök egy vadidegen szobájában, és teregetem a családi szennyest. Szégyelljem magam a döntésem miatt, amihez jogom van? Szörnyű!
– Talán azért, hogy végre egyszer az életedben ne más problémájába menekülj, hanem a sajátodat oldd meg!
– Ez az én problémám is. A túlnépesedés közös probléma, még ha az emberek nem is vesznek róla tudomást. És pont emiatt ekkora a baj! Mert mindenki azt hiszi, hogy a másik gondja, és neki nincsen vele dolga. Mit hagyunk erre a sok gyerekre?
– De én? Pont én, vagy pont mi foglalkozzunk vele? Nekem ne legyen emiatt gyerekem? – Levente már üvöltött.
– Kérem, Levente! Csendesebben. Nem a hangerővel dolgozunk.
– Elnézést! Biztos vagy a dolgodban? Ez a végső szavad? – kérdezte feleségét lecsendesedve, szinte fenyegetően.
– Igen, sajnálom. Biztos vagyok benne.
– Doktornő, maga nem is szól közbe? Akkor minek jöttünk ide?
– Eszter, természetesen jogában áll bárhogyan dönteni, ahogy Levente is dönthet a saját belátása szerint. Még egy kérdést szerettem volna feltenni, mielőtt legközelebb találkozunk. Honnan tudhatjuk biztosan, hogy a megszületendő gyermek egy rossz világra fog születni, vagy azt, hogy nem pont ő lehetne az, aki segít ezen a világon?
Ekkor lejárt az idejük, de addigra annyira fel voltak mindketten paprikázva, hogy kétlem, hogy meghallottak volna. A következő alkalmat pedig az utolsó pillanatban a férfi lemondta. „Semmi hatása nem volt a maga kicseszett, szuperdrága ülésének” – hörgött a telefonban.
Nem hallottam többet felőlük. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy Eszter egyedül él, és egy alapítványnál önkénteskedik, Levente pedig feleségül vett egy másik lányt, és jön a gyerek. Talán megbékéltek a világgal, és beálltak a sorba. Furcsán élt bennem az emlékük, pedig csak egyszer láttam őket, de a lány mondatai néhány átlátszó műanyag csomagolás láttán eszembe jutottak. Egy év múlva kaptam egy levelet. A borítékon nem volt feladó, egy fénykép volt benne: egy ölelkező pár, de csak a nő volt ismerős. Kezükben egy félvér, kétéves forma kislány. A hátuljára egy mondatot írtak: „Igaza volt doktornő! Lehet, aki segít majd a világon, már korábban megszületett, és mi most megtaláltuk. Köszönjük! Eszter, Balázs és a kis Fayda.”