Éhség

A belvárosi közért hármas számú pénztára előtt hosszan kígyózott a sor. A fehér köpenyes alkalmazott gépiesen dolgozott. Fel sem nézett, üdvözölte az új vásárlót, végigtolta maga előtt a kiválasztott tejfölt, italt, pékárut, zöldséget, elvette a pénzt, megköszönte a vásárlást, és ugyanolyan hangszínben folytatta a következővel. A vevők sem foglalkoztak egymással. Érdektelenül válogattak az édességekkel, elemekkel, és haszontalan műanyag kacatokkal roskadásig pakolt terelőpolcok termékei között, vagy a telefonjuk képernyőjét pörgették, amíg vártak. Egyetlen emberen felejtette a tekintetét mindenki egy röpke pillanatig, egy egészen apró, ősz hajú nénikén.

Egyenes szabású, barna nagykabát lógott rajta, épp csak a lába látszott ki. Az a fajta kabát, ami olyan súlyos, hogy megroggyan alatta az ember válla. A nénikének is túl nehéz lehetett, csak csoszogott benne. Lábán műanyag bebújós papucs, amin a gyári lyukacsok mellé néhány törés és gyűrődés társult, ahogy fáradt az anyag a megtett kilométerektől. A lyukakon keresztül kiviláglott megszürkült frottír zoknija.

A pénztáros jól ismerte, minden pénteken látta, ahogy mindig ugyanehhez a kasszához állt. Messziről rámosolygott, de a nénike most sem vette észre. El volt foglalva. A kosarában lévő kis csomagot – amin egy hatalmas vonalkód matrica terpeszkedett – az orrához emelte, és vastag szemüvegén át ellenőrizte a rányomtatott számokat. Kihalászta a retikülje mélyén lévő kiszöszösödött pénztárcát, feltépte a tépőzárat, elhúzta a cipzárat, majd egyenként vette ki belőle a benne megbújó érméket. Az összeg stimmelt.

A sor lassan haladt, az előtte álló férfi unottan bámészkodott. Levett néhány akciós csokoládét a polcról, és a kosarába hajította. Aztán egyszer csak feltűnt neki a nénike, ahogy megolvassa a pénzt. Közben a férfi következett, és elengedte tekintetével a nénit. Felpakolta a hétvégére összeválogatott konzerveket, sajtokat, a szabályosan kerek magos bucit, az üveg vöröset és az akciós édességeket, majd kirakta maga mögé a „következő vásárló” feliratot. Ekkor a nénike is odahelyezte a zörgős zacskóját, és ugyanúgy mögé igazította az elválasztó táblát.

A pénztárosnő köszönt a férfinek, és már húzta volna el maga előtt az első tételt, amikor a férfi váratlanul odahajolt hozzá, és egészen halkan motyogott a fülébe valamit. A nő bólintott, és mosolyogva összesítette az elé készített árukat. Sorra adogatta a doboz kukoricát, tonhalat, bort, kávét, csokoládét és végül a két „következő vásárló” tábla közé szorult zörgős zacskót. A férfi a plasztikkártyáját egy laza mozdulattal a terminálhoz érintette, amitől az kötelességtudóan sípolt egyet, majd hosszú papírcsík tekeredett elő belőle. A pénztárostól átvette a nyugtát, összepakolta a holmiját. Egyedül a zörgős zacskóhoz nem nyúlt, elköszönt, és sietősen távozott.

A nénike elbizonytalanodott, és előrelépett a fekete továbbítószalag túloldalára került elárvult csomagjáért. Zavarodottan nyújtotta a pénztáros felé a kezét, benne a pontosan kiszámított összeget, de a közértes nem fogadta el.

– Mamikám, az az úr már kifizette – mondta, és már húzta is maga elé a soron következő vevőt, hiszen a kamera figyelte minden rezdülését.

A nénike otthagyta a csomagot, a kijárat felé csoszogott, de hamar belátta, hogy a férfit már nem éri utol. Pár másodpercig még forgolódott, nézett jobbra, nézett balra. Ekkor megérintette a vállát egy másik vásárló. A finom illatú hölgy kedvesen átadta neki a zörgős csomagot, hogy tegye csak el. A nénike megköszönni is elfelejtette, annyira zavarban volt. A kezéből visszacsúsztatta az érméket a pénztárcájába, a kis pakkot gondosan a retiküljébe rejtette, a zsebkendő és a fésű mellé, majd elindult hazafelé.

Lassan haladt, már javában délután volt, mire belépett a nagy bérház kapuján. Felment a nyolc üdvözlő lépcsőn, majd megnyomta a lifthívó gombot. Elráncigálta a makacs fémrácsos kaput, ami magától sosem akart teljesen kinyílni, belépett a liftbe, és megnyomta az ötös gombot. A lakás ajtaja előtt kotorászni kezdett a retiküljében, de a zacskó akadt a kezébe. A zörgése kivételesen hangosnak tűnt, még a nagy kulcscsomó csörgésénél is hangosabbnak.

Kinyitotta az ajtót, az előszobában lepakolt, a nagykabátot a székre hajtotta. A kis konyhában felkapcsolta a rezsó mindkét fémlapját, hogy felmelegedjenek, amíg előkészít mindent. A főzőlap egyik oldalára serpenyőt rakott, a másikra a kis rozsdafoltos hűtőszekrényből elővette az előző napi borsófőzeléket. Kikotorta a kistáskából a csomagot, kivette belőle a szafaládét, szelt belőle néhány karikát, és a forrósodó serpenyőbe dobta. Sercegett a felvágott, és néhány perc alatt egyenletesen megpirult. Miközben kellemes illat lengte be a lakást, megterített, kimerte a megmelegedett főzeléket, külön tányérra a szafaládé szeleteket, és egy pohárba csapvizet eresztett.

Amikor elkészült, letelepedett, és egy szuszra megitta a vizet, ahogy még otthon tanulta, hogy elvegye az éhség erejét. A kanalát a tányér mélyére süllyesztette, és várta, hogy néhány borsószem lassan ráússzon. Sokáig majszolta az első falatot, jártak a gondolatai. Olyan erősen gondolkodott, hogy néhány pillanatra el is bóbiskolt. Amint felriadt, feltápászkodott, egy-egy tányérral lefedte a félbehagyott ebédet, visszavette a nagykabátot, a kistáskáját a karjára akasztotta, és útnak indult.

Már sötétedett, és lassan haladt a sok hazafelé siető járókelő között. Egyenesen a közért felé tartott. A bolt előtt a péntek délutáni tömeg hömpölygött. Amikor a kijárat feliratú kapu kinyílt, a forgalommal szemben becsoszogott, egyenesen a hármas pénztárhoz, de már nem a délelőtti nő volt műszakban. Egy ideig tanácstalanul álldogált. Tépőzár hangja hallatszott, ahogy fájdalmasan nyílik. Kivette belőle az érméket, és visszatette a fellélegző tárcát a táskájába. Két kezét maga előtt összefogta, mintha cinkét rejtegetne. A ráncos markában azonban nem kismadár, hanem pontosan háromszázhatvanöt forint rejtőzött. Miután egyetlen ismerős arcot sem látott, újra kilépett a boltból. Az épület előtt meglátott egy szakállas férfit. Félrecsúszott sapkája alól koszos tincsek kunkorodtak elő, nadrágja ormótlan cipőjére rogyott. Kezében egy átlátszó műanyag pohár, benne kicsire hajtogatott papírpénzek, és többféle apró lapult. Ahogy megrázta kesztyűs kezét, a pohárban lévő érmék vidám táncra perdültek.

A nénike odalépett, a markát a pohár fölé emelte, majd óvatosan szétnyitotta két kezét, mintha szabadon engedné az immáron elég erős madarat. Boldogan csilingeltek a pénzek. A jóisten megáldja, köszönte meg a férfi. A nénike elmosolyodott, és ráérősen hazacsoszogott. Otthon aztán megint lehajtogatta a székre a nehéz kabátot, újra bekapcsolta a rezsót, és felmelegítette az ebédjét. Kényelmesen elhelyezkedett, nagyot mert a kanalába a főzelékből, mellé tett egy karika felvágottat, hogy felvegye a borsó az ízét, és jóízűen megette. Már éhes volt.