Frida asszony majd tíz éve minden reggel végigment a Magyar utcán. Délelőtt tíz előtt sosem lépett ki a gyönyörű tűzpiros kapun, mert addigra húzódtak vissza a szeme alatti karikák. A vastag festékréteg, hatvan év felett már nem mindenre megoldás – mondogatta a lányainak. Arról pedig szó sem lehetett, hogy a déli harangszó kint érje, mert addigra kiszabadultak a környékbeli piacokról és egyetemekről a suhancok, akik szemérmetlenül megbámulták. Frida asszony már nem vágyott a férfiak tekintetére. Anélkül is tudta, hogy híres szépsége megkopott, és megöregedett. A ház több tucat aranykeretes míves tükre előtt magasra emelte a fejét, és úgy haladt tovább. Megtanulta, hogy emelt fővel menjen el amellett, ami már nem érdekli.
A házáról viszont azt akarta, hogy olyan áhítattal és vágyakozással beszéljenek, ahogy bordély-szállodáról még soha. Az épületet a híres Rajky Béla kőművesmesterrel egy vagyonért újíttatta fel. A legapróbb részlet is a kényelmet és a luxust szolgálta. Bíborszínű selyemtapéta, aranystukkó és drága falidíszek biztosították az egyszerre otthonos és pompás miliőt.
Frida asszony pedig maga ellenőrzött mindent. Az odavezető utca, a fogadó istálló állapota sem maradhatott ki a körútjából. Nem lehetett sem szemét, sem ürülék, sem gyanúsan arra ténfergő személy az ő gyönyörű birodalma előtt. Hosszú szoknyája, ahogy hol jobbra, hol balra billegett termetes hátsó felén, hol az egyik, hol a másik oldalról szedte össze a mocskot, amit a személyzet kifelejtett. Mikor kint már végzett, besétált inspekcióra a két házzal lejjebb működő mosodába, átvizsgálta, hogy elegendő keményítőt kevertek-e a mosószappanhoz. Az ágyruhák makulátlanul tisztán kellettek vissza, illatuk szerint szortírozva. Levendula, jázmin és rózsa feliratú csomagok vártak a jóváhagyására. Ha Frida asszony engedélyt adott, a hordár átszállította a szállóba. A férfiakat az illatok és a hangok ejtik rabul, ezt jegyezzétek meg! Ha mindez állandó, akkor a lány változhat – hirdette büszkén.
Frida asszony a lányait is nagy körültekintéssel válogatta. Társalgáshoz, idegen nyelvhez, művészethez, zenéhez kellett értenie annak, aki nála fogadta, és szórakoztatta a vendégeket. Futóbárcás lány nem jöhetett, csak egészséges, naponta kontrollált lányokat tartott, mégis előfordult, hogy egy-egy lánytól váratlanul meg kellett váljon. Vagy valakitől megesett, vagy valakibe beleesett – nevetett olyankor, mikor a szerencsétlent elzavarta. Frida asszony pedig sosem hibázott. Csupán egyszer történt meg, akkor azonban Terézzel végzetesen tévedett.
Nem volt elég körültekintő, és engedte a nőt munkába állni. Teréz kivételes szépsége, bája és intelligenciája még Frida asszony éberségét is eloszlatta. Úgy gondolta, oda lesznek érte a férfiak. Így is volt, Teréz tovább lendítette a virágzó üzletet, lágyan búgó hangjával és páratlan tavaszi orgona illatával. De Teréz férjnél volt. Csupán felbontott jegyességről tudott Frida asszony, egy katonatisztről, akit több, mint egy éve kivezényeltek Bosznia-Hercegovinába. És ezalkalommal a hírnek Frida asszony nem járt utána.
Egy lágy májusi este, amikor a Maison Fridába belépett egy magas fiatalember, és zavartan körülnézett, Frida asszony érezte, hogy gond van. A férfi Terézhez jött, de Teréz épp foglalt volt.
– Azonnal mondja meg neki, hogy Aladár van itt! – utasította a férfi.
Frida asszony nem volt szokva ehhez a hangnemhez, de nem küldte el a magasrangú tisztet, és ezzel elkövette a következő jóvátehetetlen hibát. Bevezette a szalonba, itallal kínálta, és egy másik lány társaságát ajánlotta fel. A tiszt felszínesen csevegett a perditával, közben egyik whiskyt fogyasztotta a másik után. A szeme folyton az emeletre vezető lépcsőt leste, és amikor meglátta Terézt, lerohanta. Visszatuszkolta a szobájába, és néhány szúrással végzett vele. A házban csak egy elhaló sikolyt hallottak. Mire Frida asszony az inassal betört a hálófülkébe, a tiszt magával is végzett.
Vérszag csapta meg Frida asszony kifinomult orrát, vér, orgona és whisky émelyítő keveréke. A véres lepedőt a kandallóban égették el, minden mást hajnalban átküldetett a mosodába, azzal, hogy reggel személyesen ellenőrzi a tisztítás minőségét.
Reggel hétkor, karikás szemmel billegett át a két házzal lejjebb lévő Margithoz. Nem volt rajta vastag mázréteg, nem érdekelte a férfiak tekintette. Az összekészített csomagokat kinyitotta, az ágyneműket szétterítette, és alaposan megszagolta.
– Tavaszi nagytakarítás lesz, nagysága? – kérdezte Margit, aki már jól ismerte Frida asszonyt és hóbortjait.
Frida asszony azonban nem válaszolt, mint egy felajzott vadászkutya centiként vizsgálta át a ruhát, majd visszaadta, hogy mossák újra. Margit meglepődött, eddig sosem volt panasz a munkájára, de nem vitatkozott. Frida asszony pedig elviharzott. A házban szokatlan csend volt, nem szólt sem a drága gramofon, nem csiviteltek a lányok. A rendőrök már elmentek, és a takarítók is végeztek.
Frida asszony nem tudott megnyugodni, fel-alá járt a házban, mindenhova benyitott, mert sikolyt hallott. A szobákon, a szalonon végigrohant, hogy elég tiszta és illatos-e. A díszes tükrök előtt magasra emelte a fejét, majd folytatta az útját, és mindent újra tisztíttatott. Délután felkapott egy kendőt, újra elindult a Margithoz, hosszú szoknyáját felnyalábolta, hogy ne érjen a mocsokba, úgy sietett tovább. A Magyar utcában már nagy volt a forgalom, az utcagyerekek megbámulták, hangosan megszólták.
– Csit te, csit te! – próbálta őket elhallgattatni, és sietett tovább.
Margit büszkén mutatta, milyen patyolattiszta lett az ágynemű, Frida asszony az orrához emelte, de visszaejtette a pultra, mert orgonát, vért és whiskyt érzett rajta.
– Újra! – adta ki a parancsot, és elviharzott.
– Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! – sóhajtott fel Margit, majd összenyalábolta a sok illatos ágyneműt, és újra mosni kezdte.
Megjelent a Litera-Túra Valami tavasz antológiájában 2021 tavaszán.