Az eszközök évek óta porosodtak az ágyam alatt egy díszes papírdobozban. Még akkor vettem a mókusszőr ecseteket, temperákat, akril festékeket és porokat, amikor első alkalommal kellett segítséget kérnem.
A terapeutám javasolta, hogy táncoljak vagy fessek. Fejezzem ki, mutassam meg, láttassam a bennem lévő feszültséget, amit anyám ridegsége, a meg nem értése okozott.
Először nem tetszett az ötlet. Főleg, mert addigra teljesen elveszettnek éreztem magam.
Aztán egy napon, amikor sokadszorra léptem a rendelőbe, körben a falakon lévő, a hálás páciensek alkotásai között megláttam egy új képet. Szokatlanul mély benyomást tett rám. Elementáris felszabadítása volt a rejtett és elnyomott indulatoknak. Finom, tompa kékek és lilák, ezer árnyalatban vegyültek egymással a kép egyik felén. Majd hirtelen piros törte meg a felszínes harmóniát. Tüzes, erőteljes szín, ami egyszerre elemésztett és beszippantott. A pirosak szép lassan átvették az irányítást, és már csak azokat láttam. A kékek és lilák eltörpültek, jelentéktelenné, avittá váltak. A pirosak lüktettek és megszálltak. Vajon min mehetett keresztül, aki készítette? Olyan rejtély ez, amelyet soha nem tudtam meg, de hatott rám. Utat mutatott, és irányt adott.
– Erre! – kiáltotta a kép, – szabadulj fel te is! Táncolj, ordíts és fess! Mutasd meg, milyen vagy valójában, amikor senki nem lát, amikor csak magadnak kell megfelelned azzal, hogy végre engeded, hogy csak legyél! Szabadítsd ki a színeket, formákat, hogy a vásznon pulzáljanak tovább és ne a lelkedben őröljenek!
És most az utolsó vita után anyámmal végre rászánom magam. Emlékeimben elevenen él az a bizonyos kép, ahogy nézem az én fehér vásznamat. Nem ismerem az alkotót, azt sem tudom, férfi vagy nő, gyerek, vagy idős ember festette-e. Csak egyet tudok biztosan, hogy az akkor és ott nekem szólt.
Előkeresem a díszes papírdobozt, magamra zárom az ajtót, és megpróbálok én is megnyílni.
Úgy, mint a pirosak alkotója. Vágyom arra a tisztító tűzre!
Minden a kezem ügyében, a színek szivárvány szerint, ecsetek méret szerint sorban. Csak nézem a tárgyakat, mintha elmondanák, hogyan kell nekikezdeni. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit először hagynak ottalvós buliban. Először apró vonalakat húzok a vászonra. Csak óvatosan, mert sajnálom a tiszta felületet tönkretenni. Töltök magamnak egy pohár bort, bár megfogadtam, hogy ilyen korán sosem iszom. De nem segít, ahogy a zene sem. Aztán döntök. Ha nem sikerül, veszek egy másik szép fehér vásznat, de akkor is nekiállok rendesen. Úgy istenigazából. Először nagyobb vonalakkal részekre osztom a felületet, majd apró pöttyök, nagyobb foltok jönnek. Ahogy a bor melegíti a testem, úgy lazulnak az ívek. Már nem ragaszkodom sem szimmetriához, sem logikához. Azt a színt húzom a fehér vászonra, amit csak akarok. Egyre bátrabban, erőteljesebben jönnek a formák, a színek. Sárgák, okkerek, a mocsár árnyalatai, benne zöldek, barnák, helyenként lágy kékek. Finomított és újraigazított színek, sosem látott formák, és különleges árnyalatok kerülnek elém, mintha nem is én csinálnám. Lüktet a zene és én egyre felszabadultabban festek, magával ragad a lendület.
Nem tudom mennyi idő telik el, egyszer csak azt veszem észre, hogy kiürültem, nincs már semmi, amit hozzá akarok tenni. Nem marad bennem egyetlen vonal, egyetlen szín sem. Megnyugszom. Senki nincs velem, csak én – magammal.
Rendkívüli érzés, mintha mázsás súlyt tettem volna le, elégedett vagyok az érzéssel, és a képpel is.
Legalább egy tucat fotót készítek róla, és büszkén küldöm el anyámnak a legjobbat. Remélem, tetszeni fog neki.
– Nagyon szép! Mi ez, egy kék zsiráf? – csacsog bele a telefonba.
Add Comment