Nagyon szép kor! – ha még egyszer kiejti ezt a mondatot a száján ez a némber, esküszöm megölöm. Mi az, hogy szép? Miért gondolja, hogy az? Az ágytálamból olvassa ki, vagy a pelenkámból? Ahelyett, hogy itt rontja a levegőt az erős parfümjével, jobb lenne, ha nem tenne-venne itt ilyen korán. Legalább lenne idő arra, hogy elmélázzak egy kicsit. Olyan nehéz koncentrálni a gondolataimra, amikor csapkod és rázza a takarót meg a párnát. Összeszorítom a ráncaimat, hogy ne lássam a bántó neonfényt, és próbálom elképzelni, ahogy régen, amikor még magamnak főztem a feketét, kiültem a teraszra, felraktam a lábam, és üresen megittam. Közben rágyújtottam, és csak bámultam a sok idiótát, aki a házunk előtt rohangált össze-vissza, és fontosnak hitte magát. Mire a második szálat is elszívtam, rohantam a vécére. Akkor még nem jelentett ilyen kínkeserves erőfeszítést kipréselni magamból az előző napi félig emésztett ételt. Na nem mintha az a rántástól tocsogó főzelék, amit kapok, egyáltalán hatással lehetne a bélműködésemre. Attól a mosléktól aztán várhatom a csodát! Minden jön belőlem: csomóvá alvadt vér, ijesztő szag, de más csaknem jön. Szép kor, mi? Ennek fogalma sincs, miről beszél!
Ez a nőszemély minden hajnalban kiugraszt az ágyból, mintha időre mennék valahova. Nem tudom, hova rohan, úgysem tudnék nélküle felkelni se. Mint egy pislogó kő, úgy nézek rá. Annyit is érek, mint egy rohadt kő. Megfogadom, hogy ma kedves leszek vele, hogy holnap előbb velem foglalkozzon, és ne csak azután kerüljön rám sor, hogy az undorító szomszédasszonnyal végzett. Minek fordít rá annyi energiát, mikor azt a nőt úgyis átsikálja hetente kétszer valami rokona? Biztos pénzt tömtek a zsebébe, azért kezdi vele a mosdatást. Pedig az ágyszomszéd fiatalabb nálam, de bármit is mond, biztos nem tépázta annyit az élet, mint engem. Aztán a nővér, miután az egész emeletet felzaklatta, eltűnik. Mint aki elvégezte az összes dolgát, később nem is látom, valószínűleg nyomkodja a rohadt telefonját álló nap, maximum megigazítja a rúzsát a mosdó feletti tükörben, hogy a dokinak tegye magát. Pedig ki se lehet számítani, melyik nap eszi ide a fene a dokit is, tisztára időpocsékolás az a rúzs. Kurvás.
Még csak fél nyolc, már félig ülve fekszem az ócska párnámon, mert azt bezzeg mindig fel kell polcolni, mintha úgy mást látnék, mint évek óta ugyanazt a szobát. Kezdhetem bámulni a zöld-fehér falat, a szemmagasságban meghúzott narancsszínű csíkot, a pókhálót a bal sarokban. Vagy foglalkozhatom azzal, hogy melyik évszakban a szoba melyik részén kavarognak magasabban a porszemek. Szegény anyám, ha látná, milyen mocsok marad nekik a hypo szagú maszatolás után! Egy rendes tévé sincs. Ami van, annak furcsák a színei, és rossz a távirányítója, ezért ugyanaz a csatorna megy rajta éjjel-nappal. Eldönthetem, hogy hanggal, vagy anélkül vibráljon. Próbálom lekötni magam olvasnivalóval, amit a szomszéd szobából csempészett át a nővér, de hiába teszem fel a szemüvegemet, húsz centire is alig látok. Ráadásul lecsúszik az orromról, mert a bal szárát alig tartja az a kis darab szigetelőszalag, amit két éve egy villanyszerelőtől kaptam. Kedves akart lenni, mert szerinte hasonlítok a nagymamájára, szerintem csak szánalmasnak látott. Akkor szedték le utoljára a pókhálókat.
Elbóbiskolhattam, azért nem emlékszem, mikor hozták az ebédet. Csak az tűnik fel, hogy megint fájt a végbelem. Persze, hogy hasogat, mert nem lehet normálisan üríteni ettől az ételnek nevezett péptől. Amikor rázendít a görcs, kisugárzik a derekamig, le egészen a térdemig, bele a szivacsossá vált csontomba. Mintha ki akarna válni belőlem egy részem, úgy nyom mindent. Tompán és alattomosan. Állítólag a szülés a legnagyobb fájdalom, de én gyanítom, hogy ez sokkal keményebb. Azt minden nő túléli – illetve majd mindegyik… De ez más! Ez olyan, mintha kinyílnék a végbelem mentén, talán szét is szakadnék, mégsem tud kiürülni semmi. Csak feszít. Majd…
De furcsa… Lassan lágyul minden, a színek elmásznak. Semmit sem érzek. Légüres térben vagyok. Lehet, megint kaptam valami rohadt fájdalomcsillapítót. Nem szoktam kérni, mert utálom a nővért, ahogy a hosszú kipingált körmeivel megragadja, és simogatja a karom, hogy vénát találjon. Kiráz tőle a hideg. Úgyse találja el, csak minden harmadikra. De ha kérem, ha nem, jön és beadja, mert állítólag kiabálok és jajgatok, és a szomszéd nem tudja nyugodtan nézni a sorozatát.
Nem emlékszem, hogy most is jött-e, és ha igen, mikor. Kába vagyok, egyszerűen nem tudom felidézni. Mozgatom az ujjaimat, hosszan nézem őket. Olyan, mintha nem is hozzám tartoznának, mintha valaki más döntene arról, hogy hajlítsam be, vagy épp ernyesszem el, a kezem pedig engem megtagadva engedelmeskedne neki. Most nem érzek semmit. Leszedálnak, hogy fogjam be, ahelyett, hogy valami hashajtót adnának. Akkor végre megszűnne ez a nyomás. Szegény anyám… Milyen gonddal készített nekem saját pitypanggyökérből teát! Az segített… Szegény anyám… Ha legalább rágyújthatnék! Lassan felemelkedik a kezem, a mutató és középső ujjam összezár, mintha egy szál cigaretta lenne közte, a számhoz közelít. Csücsörítek, tátogok, és próbálom bekapni, és szívni – a semmit.
– Ugye, milyen jó, hogy leszokott a néni – ront rám a nővér.
Lomhán odafordulok, nézek rá, illetve inkább csak arrafelé bambulok tovább. Mintha mögötte érdekesebb lenne valami más. Leszokni, ugyan mire jó az? Szokásaink elengedése maga a lassú halál.
Próbál megetetni, a számba tesz egy falatot, amit a nyelvemmel lustán forgatok hol jobbra, hol balra. Nyelek egyet, de szétszalad alattam a világ. Szédülök. A sav a gyomromból hullámokban tör fel, égeti a torkomat. Öklendezem, köhögök, egyenesen bele a túl közel lévő kanálba, tartalma a párnámon landol. Büfögnöm kellene, de tartom magam, inkább nyelek egyet, mert attól félek, hogy akkor hánynék is. Egy pillanatra megnyugszom. Idegesít ez a hosszú körmű. Persze erős vagyok, ahogy anyám kérte mindig. Szép kor, mi? A beleimben kavargó hangokat azonban nem tudom elhallgattatni. Miért nem lehet a fület kéz nélkül befogni? Erősödnek a morgások, mintha teljesen uralmuk alá hajtanának a mérges szelek. Újabb falatot töm a számba a némber, mire a hasam még erőteljesebb csikarásba lendül. Érzem, hogy egyre kevésbé vagyok ura a testemnek, és nem tudok magamnak parancsolni. Kiver a víz, és ráz a hideg, annyira igyekszem. Újra elönt a meleg. Gyorsan benyúlok a paplan alá, hogy megigazítsam a pelenkát. Érzem, hogy mindjárt könnyebb lesz. Még mindig nem tudom irányítani a kezemet, ügyetlenül rángatom a helyére a vatta tapintású nyekergő anyagot. Hirtelen egy erőteljes hang kíséretében távozik belőlem az elmúlt hét tartalma, és minden nyomás nélkül kiürülnek a beleim. Nem én csinálom, de ez maga a megváltás! A következő pillanatban azonban becsukom a szemem, szeretnék a ráncaim mögött csak magam lenni, és élvezni a pillanatnyi súlytalanságot.
A nagykörmű egy másodpercig úgy néz rám, mint régen anyám, majd minden átmenet nélkül eltűnnek a lágy vonásai. Kimegy, és tiszta pelenkával tér vissza. Oldalra fordít, közben folyamatosan beszél hozzám, de én csak a párnámon lassan teljesen felszívódó zsíros foltot látom, és anyám hangját hallom, ahogy dúdolt nekem. Ő is szép kort ért meg. Ahogy figyelek a dalra, lassan elalszom. Egy fiatal testben álmodom. Remélem, holnap végre egy szép új kor kezdődik majd. Már nem félek tőle.
Add Comment