Otthon

Kopognak. Kit érdekel, ki az? Akkor sem hagyom abba a zsörtölődést. A fél oldalam kilóg, fázom. Nem tudok mozogni, úgyhogy a lábammal igyekszem megigazítani a takarót. A mocskos padlót súrolja a huzatból menekülő paplan. Dühömben egyre ciffrábbakat káromkodom, az egészségügyi államtitkártól, a kisegítő konyhásig bezárólag mindenkit melegebb éghajlatra zavarok.

Még egyszer kopogás, most már hangosabban. Tudom, hogy te vagy az, oda sem kell  fordulnom.

– Jó reggelt!

Tényleg te vagy. Pista nyöszörög valami válaszfélét, a süket Benedek alatt is recseg az ágy, ahogy feltápászkodik. Én azonnal elernyedek, és mozdulatlanná dermedek. Belépsz a szobába, megkerülöd az ágyamat, és közben belerúgsz a fém hokedlibe. Hiányzik a műanyag vég a szék lábáról, és fülsértően karcolja a követ. Erre a robajra még a három hetes hulla is felkelne, de én tettetem a mély alvást.

– Jaj, elnézést! – suttogod, mintha egy bocsánatkéréssel tompítani tudnál ötszáz decibelt. 

Megigazítod a takarómat. Nem reagálok, elhúzod az egyik függönyt. A beáramló fény arcon csap. Az arcizmaim görcsbe rándulnak.

– Szia, apa! – csicsereg a hangod.

Bosszant a jókedved. Megpróbálom ellágyítani a vonásaimat, hogy elhidd, tényleg mélyen alszom. Az élhetetlen idióta férjed miatt még a gyerekek mellett is dolgoznod kell, úgyhogy pár perc múlva úgyis feladod, és elmész. De te csak nem indulsz. Nekiállsz kipakolni a táskádból az éjjeli szekrényre. Biztos megint valami olcsó gyümölcslét vettél, ami puffaszt, meg amitől a mobil piszoár, ahogy itt hívjuk, csak még gyorsabban megtelik. Újságot is hoztál. Hallom ahogy félbehajtod, hogy beférjen a műanyag pohár és a bontatlan Nivea dezodor mellé. Az újság is felesleges. Itt úgysem látni rendesen. Kitörölhetem vele. Szó szerint. Az éjszakás nővér tisztába tevésben nem túl erős, de még mindig jobb annál, mintha katétert próbálna bevezetni. Éget, csíp, majd egész nap viszket, mintha nemi bajos lennék. Pedig mondtam neki, hogy ne féljen, ezer éve nem használtam a fütykösöm olyan célra. Markolja meg istenesen, és nem úgy, mintha döglött hal lenne.   

Nyikorog a fémszekrény ajtaja, a szemetes zsákból kiveszed a szennyesem. Csak nehogy megszagold nekem! Zörögsz hosszan, aztán végre csend. Menj már el innen!

Egy pár percig csend zuhan ránk. Pislákol a neon. Más ritmusban villog és búg. Pista nem bírja soká ezt a felemás nyugalmat, és odacsoszog hozzád.

– Az éjszaka megint randalírozott – mondja neked cigitől érdes hangján.

Azt hiszi suttog, de én tisztán hallom, mit hadovál össze.

– Leszíjazták, mert kitépte a katéterét. Nyugtatót is kapott, miután vagy másfél óra hosszat nem hagyta abba a kiabálást. Szegény Benedek se tudott aludni, pedig ő aztán nem sokat hall. 

Hogy ez a Pista mennyit jártatja a száját! Méghogy szegény Benedek! Jó, hogy nem Benedek testvérünk. Igazából egy öreg trotty, aki végigfingja az éjszakát! A Pista ezt még biztosan visszakapja tőlem. Régen simán bevertem volna egy ilyen alak pofáját.

Odalépsz az ágytámlához, és eloldozod a csuklómat szorító széles bőrszíjat. Én továbbra sem nyitom ki a szemem, csak az ujjaimat mozgatom át. Nem érdekel, mit gondolsz. Nehogy már bármi miatt megfosszam magam az egyetlen jó dologtól, hogy meginduljon a vér bennem.

Megfogod a kezem, és egészen közel hajolsz. A tenyered nyirkos.

– Nagyon szép helyet találtam. Kis létszámú. Olyan kertje van, amilyen Géza bácsiéknak volt. Csemegeszőlővel, diófákkal, az egyik alatt egy igazi zöldre mázolt pagodával – mondod halkan.

Egyenesen a fülembe beszélsz. Tudom, hogy azért teszed, nehogy azt mondhassam, hogy nem tudtam. Érzem az illatodat. Mintha új parfümöd lenne. Hasonlít a régire, csak émelyítőbb.

– A kertbe Totót is be tudom hozzád vinni. Megengedik.

Erre a szóra azonban nem bírom tovább. Kipattan a szemem.

– Mi az, hogy megengedik? Talán te, vagy valami fehérköpenyes fogja megszabni, hogy én hogyan éljek ezután? Egy halálházban húzzam meg magam, mert néhányszor pisiszagú volt a nadrágom? Nem érdekel a szőlő, meg a hülye vénemberekkel teli kert. Nincs nekem semmi bajom. Az életemet akarom vissza!

– Igazságtalan vagy! – kapod fel végre te is a vizet. – Holnap visszahozom a ruhákat.

Nem válaszolok. Tüntetően alszom tovább. Illetve úgy csinálok. Te csak szipogsz, majd udvariasan elbúcsúzol a többiektől, és kifelé menet megint belerúgsz abba a rohadt hokedlibe. Nem értem. Direkt csinálod? Hogy nem tudod megtanulni, hogy az a roggyanat szék még mindig itt van, és csak ki kellene kerülni?

Megjelent az Opus 2024/3-as számában.