– Milyen lenne, ha onnantól kezdhetnénk az életünket, amikor végiggondolunk mindent?
– Mit szeretnél végiggondolni?
– Azt, hogy hol rontottam el.
– Úgy érzed, elrontottad?
– Igen. Sajnos.
– Miért érzed úgy?
– Mert végül egyedül voltam egy kórházi ágyon. Szánalmasnak láttam magam.
– De mit éreztél?
– Magányt. Azt, hogy félek, és senkivel nem tudom megosztani az aggodalmamat. Senki nincs, aki átöleljen, és megvigasztaljon, hogy minden rendben lesz, azután, hogy vége. Megérdemeltem, hogy nem voltak velem. De túl sok időm maradt egyedül rágódni.
– És min rágódtál?
– Életem azon pontjain, amikor rosszul döntöttem.
– Sok ilyen volt?
– Nem. Csak néhány. Illetve több. Sok.
– Csak néhány, vagy sok?
– Igazából csak egy. Ugyanazt a lehetőséget többször megkaptam, mégis minden alkalommal rosszul döntöttem.
– Az első alkalom után nem ismerted fel rögtön, hogy tévedtél?
– De.
– Akkor miért döntöttél ugyanúgy másodszor is?
– A családom miatt. Rosszul éreztem magam miattuk.
– Miért?
– Mert nem voltam velük. Pont az ünnepen. Azzal a lánnyal voltam, a szerelmemmel. Hazudtam otthon, és ezért szégyelltem magam.
– Elmeséled?
– De hiszen te mindent látsz. Te küldted őt is. Vagy nem?
– Tőled szeretném hallani. Ez a te történeted.
– Nagyon szerettem azt a lányt. Vagy talán inkább magamat szerettem olyannak, amilyennek ő látott. A két érzést már nem tudnám elválasztani egymástól. Nagyon igyekeztem azzá a férfivá válni, akinek látott. Erős, magabiztos akartam lenni. Elszöktem, és vele töltöttem az ünnepet. A legszebb emlékem maradt az a kirándulás. Későn, már nagyon fáradtan érkeztünk a kis hegyi turistaházba. Kint süvített a szél, évek óta az egyik leghidegebb tél volt, de bent olyan melegség öntött el, amilyet soha nem éreztem korábban. Mintha megszűnt volna minden más. Gyertyát gyújtott, és forralt bort készített nekem. A hozzávalókat felcipelte a hátizsákjában. Az én kedvemért, csak hogy otthonosan érezzem magam. A kis házat betöltötte a fahéj és a citrom illata. Maradék szendvicseket ettünk. Találtam ott egy régi rádiót, amikor bekapcsoltam, kellemes zene szólt. Sting ment. It is probably me – ezt énekelte. Felkért táncolni, és azt suttogta a fülembe, hogy egészen biztos, hogy én vagyok az. Én pedig szorosan magamhoz húztam. Pedig nem is tudok táncolni. De ott, a fahéj illatban, a melegben nem zavart az esetlenségem. Nem érdekelt, hogy nem egy kandalló volt, csak egy rozzant vaskályha, amibe alig tudtam begyújtani, és okádta a füstöt! Nem sokat ittunk, azt is csak azért, hogy felmelegedjünk. Nagyon nem akartam berúgni, pedig máskor sokszor piáltam. Mindenre emlékezni akartam abból az éjszakából. Szeretkeztünk, majd beszélgettünk. Aztán megint szeretkeztünk. És újra beszélgettünk. Mindenféléről. Rólad is.
– Rólam?
– Igen, de azt hiszem butaságot mondtam neki. Azt mondtam, hogy csak te tudod, mi lesz velünk.
– Valóban tudtam.
– Szerintem, bár nem mondta, de megbántottam. Az erős, magabiztos férfi képébe nem illett az, hogy nem tudtam neki megmondani, mi lesz a sorsunk. Tőlem várta a választ, de nem mondtam semmit. Rád fogtam. Hiba volt.
– Azt hiszem.
– És ugyanezt a hibát követtem el többször. Sokszor. Túl sokszor. Ugyanazzal a lánnyal, és ugyanúgy a családommal is. Azt vártam, hogy te oldd meg helyettem. Gyáva voltam. Azt hittem, hogy te majd irányítod a dolgokat. Én csak követni akartalak téged.
– Fogadlak, és segítek, amikor visszanézel, ha már itt vagy fent. Lent neked kellett volna megoldanod.
– Tudom. És most miben segítesz?
– Megbékélni. Hogy ne érezd a magányt, mert én itt vagyok veled.
– Vele mi lesz?
– Ő jól van. Nemsokára jön ő is, de még nincs rám szüksége.
– Értem. Én kérhetek valamit? Vagy büntetésben vagyok?
– Természetesen, kérhetsz. Senki sincs büntetésben, végülis jó ember voltál. Te nem hagytad el a családodat. Mit szeretnél?
– Csak egy kis fahéj illatot.
Megjelent az EZ-könyv Fahéj és kandalló antológiájában.