Egy kávéra – Hemingway novellája nyomán

A kis kávézó teraszán ültek le. A lány ment elől, a tömegtől távol választott helyet. Az utolsó nyári meleget akarta kiélvezni, ezért a nap felé fordította a széket, meg sem várta, hogy a fiú is elhelyezkedjen, csak hátradőlt és becsukta a szemét. Békésnek tűnt. A fiú a kis asztalka túloldalán ült le, és hosszan nézte őt.

A pincérnő hamarosan mellettük termett, és üdvözölte őket.

– Kérnek esetleg pokrócot? – kérdezte.

– Nem – mordult rá a lány.

– Nem szükséges, köszönjük! – vette át a szót a fiú, és elnézést kérően mosolygott a pincérnőre. – Két hosszú kávét kérünk. Az egyikhez hozzon egy kis meleg tejet.

– Menteset – mondta foghegyről a lány.

– Laktózmenteset – fordított a fiú a pincérnőnek. – És két croissant-t legyen kedves!

A fiú erősen raccsolva, franciásan ejtette ki a péksütemény nevét, mire a lány arca összerándult, mintha a hideg futkosna a hátán, de a szemét továbbra sem nyitotta ki. A pincérnő együttérzően a fiúra bólintott, majd elindult továbbítani a rendelést. A fiú is napozni próbált, de nem tudott ellazulni, a lányt fürkészte.

– Jól vagy? – kérdezte.

A lány nem válaszolt.

– Odaadhatom a pulóveremet – folytatta.

A lány felé fordult, kinyitotta a szemét egy röpke pillanatra, de aztán sütkérezett tovább. Erre a fiú is elhallgatott, igyekezett úgy elhelyezkedni a széken, hogy kényelmes legyen. Pár másodpercig ült nyugodtan, azonnal izegni-mozogni kezdett. Levette a zakóját és a fekete pulóverét, majd felállt, hogy a lányt betakarja vele. A lány nem reagált, még akkor sem, mikor a fiú óvatosan körbebugyolálta. Közben megérkezett a rendelésük. A pincérnő a márványasztalkára készítette a gőzölgő kávékat, kis fémkancsóban a forró tejet, rápillantott a vendégekre, alig hallhatóan sóhajtott, majd visszavonult.

A lány komótosan elkészítette a tejeskávéját, több adag cukrot szórt bele, és hangos csörömpöléssel sokáig kavargatta. A fiú nem bírta tovább, és megtörte feszült a csendet.

– Mostanában cukorral iszod? – kérdezte.

A lány bólintott, kortyolt egy nagyot, és elégedetten visszadőlt a székére.

– Más is változott? – érdeklődött tovább a fiú.

– Mi változott volna? – kérdezte ironikusan a lány.

A fiú pár percig ismét csendben maradt. Összefonta a karját, talán lehűlt a levegő. Egyszercsak kifakadt.

– Miért haragszol? 

A lány csak nézett maga elé.

– Milyen Bordeaux-ban? – törte meg végül a hallgatását.

– Semmilyen. Mint itthon – válaszolta sértődötten a fiú, amiért nem a kérdésre kapott választ, aztán mintha kapcsolt volna, hangnemet váltott, és kedvesebben folytatta. – Persze jó. Rengeteget dolgozom.

– Örülök. Gyerekek?

– Nőnek. Meg sem ismernéd Dinát! Akkora, mint az anyja. Dávid is elkezdte az iskolát.

– Az jó – vágta rá a lány, és ismét visszadőlt a nap felé.

– Neked lett valakid? – kérdezte óvatosan a fiú.

– Viccelsz? – ráncolta össze a homlokát a lány, de nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban a pincérnő hozta a péksüteményeket. A villa lecsúszott a szalvétáról, és hangosan csörrent az asztalon. Mindketten összerezzentek.

– Miért, mi a baj? – bátorodott fel a fiú.

– Bepasizni? Apa mellett? Nekem elpatkolni sem lett volna időm – fakadt ki a lány.

Talán túl hangosra sikerült a válasza, mert többen felé fordultak a szomszédos asztaloktól. A fiú szinte suttogva folytatta.

– Sajnálom.

– Nem, nem sajnálod – emelte meg a hangját a lány.

– Honnan tudod? Nekem is nehéz volt, hogy apa így leépült, de mindig küldtem pénzt.

– Tudod mire volt az elég? A gyógyszerekre. Havi egy zsák pontosan adagolt, értelmetlen kemikáliára, de járt hozzá gyógymasszőr, ilyen nővér, olyan orvos, takarítónő. Soroljam ez mivel jár?

– Mit vársz tőlem?

– Hogy ne csak akkor legyen szabad járat, amikor már késő.

– Állandóan dolgozom. Mit tudtam volna hozzátenni, ha néha itt vagyok veletek? Engem sem ismert volna meg – folytatta a fiú.

– Hozzátenni nem sokat kellett, hallgatni annál inkább. Úgy lenni mellette, hogy ne engedd be azt a rengeteg mocskolódást és rosszindulatot, ami sugárzott belőle. Legalább egy részét felfoghattad volna te. Mindenkit utált, egyedül téged hiányolt és várt. Az ő kicsi fiát. Téged bezzeg megismert volna.

– Tudod, hogy az ilyesmiben nem vagyok jó. Éjjel-nappal robotolok – pattant fel a fiú.

– Útban vagy.

– Mi?

– Elállod a napot.

– Bocsánat – nyögte, és visszaült a helyére.

A fiú lassan nekiállt enni. Sokáig rágta a falatot, mint aki erősen gondolkodik. A lány is felkapta a maga süteményét, és három harapással eltüntette.

– Holnap vissza kell mennem – folytatta a fiú.

– Anya tudja?

– Még nem mondtam neki.

– Sejtettem – sóhajtott a lány.

– Segítenél nekem, te olyan jól megtalálod vele a hangot? – kérdezte a fiú.

A lány nagy levegőt vett, hogy választ adjon, ám ebben a pillanatban újra megjelent a pincérnő, és lassan, komótosan szedte össze a kiürült csészéket és tányérokat.

– Megint én segítsek? – sziszegte, miután nem bírta kivárni, hogy a pincérnő eltűnjön.

– Csak ha úgy érzed, hogy anyának az jobb – mondta csendesen a fiú, és félszegen a pincérnőre sandított, majd folytatta. – Szegénykém nincs jó bőrben.

– Tényleg? – nevetett fel a lány, és lerántotta magáról a fekete pulóvert.

– Neki te vagy a mindene – folytatta a fiú, és visszavette a ruhadarabot. – Támogatlak, ahogy eddig, azért is vállaltam el ezt a stresszes állást.

A lány hallgatott, majd az asztalra szóródott morzsával kezdett babrálni.

– Úgy gondolod, az jobb neki?

– Sokkal.

A lány bámult maga elé.

– Persze, megmondom neki inkább én.

– Egy tündér vagy! Ugye tudod? – felpattant, és egy cuppanós puszit nyomott a lány arcára.

Ebben a pillanatban csengett a fiú mobilja, felkapta.

– Une minute! –  súgta a telefonba.

A készüléket a vállához szorította, összekapta a holmiját, és elmutogatta a lánynak, hogy induljanak. Kivett a tárcájából egy bankjegyet, ami a reggelijüket bőven fedezte, majd az asztalra tette. Maga elé engedte a lányt, a pincérnőnek kedvesen jelezte, hogy az asztalon hagyta a fogyasztásuk árát, majd ahogy távozott a kis kávézóból, teljesen belefeledkezett a telefonbeszélgetésbe.