Szeretett a szombat reggeli forgatagban csavarogni. Az alkalmi bódékat előző este felállították, és kigurultak az utánfutókkal, amelyeknek aztán felhajtották az oldalát, mint Szezám kapuját.
Minden földi jót lehetett itt kapni. Az egyik kocsi ablakában füstölt kolbász illatozott, arany barnára sült töpörtyű, várt méret szerint válogatva nagy, kerek tálakban. A pult mögött felakasztva sonkák sorakoztak. Egy tálon felkockázva, kikészítve kóstoló, hogy könnyebb legyen a döntés az ínycsiklandó finomságok közül. A mellette lévő autóról sajtárus kínálta készítményeit. Hatalmas sárga, narancsszínű sajttömbök tornyosultak egymáson, üvegtálakban különféle túrók, brindzák, feták és fűszeres krémek várták a vásárlókat. Szemben a zöldséges portékái halmokban. Hegyekben az illatozó gyümölcsök, gusztusos padlizsánok, cukkinik, patisszonok, durva szövésű zsákokban burgonya, hagyma. Apró kosarakban magok és aszalt gyümölcsök. Szép és egészséges minden. A pultok elé műanyag dobozkák voltak bekészítve, hogy a vásárlók kedvükre válogathassanak.
Az eladó kinézett a paprika és fokhagyma füzérek közül, és az arra haladó után rikkantott:
– Friss és ropogós az almám, kóstolja meg!
Továbbhaladva egy feketeruhás nénike, mintás kendővel tojásokat pakolt egyik papírtálcáról a másikra. Egy másik dobozba húsvéti festett tojásokat tett.
– Jöjjön közelebb, jöjjön, na! Nézze meg, milyen szépek! A tojásokat olvadt viasszal rajzolom meg, azután festem színesre. Ha megszárad, a viaszt ledörzsölöm. Így a kalocsai minta vonalai fehérek maradnak. Még a nagyanyám tanította, aranyom. Vigyen haza a kedvesének, hátha meglocsolja!
Mindent megvett, ami kellett, de rendre akadt olyasmi, amit csak megkívánt. Nem tudott elcsábulás nélkül elmenni az illatok és a színek mellett. Végül vett néhány hímes tojást, mert a néni a mezőtúri nagymamájára emlékeztette, akinél a tisztaszobában hasonló mintázatú abroszok és díszpárnák sorakoztak.
Már hazaindult, mikor egy idős, népies ruhába öltözött férfit pillantott meg: fehér ing, buggyos nadrág, díszes mellény, csizma. Egy kinyitható asztal mögött üldögélt.
– Vegyen egy kis tavaszt! – kiáltotta Linda után. Az asztalon egy meglepően tiszta terítőn kívül semmi nem volt.
– A tavaszt sajnos nem lehet megvenni, pedig vinnék haza egy adagot, elhiheti! – válaszolta Linda, azt gondolva, hogy megfelelően vette a lapot.
– Akkor parancsoljon, ez itt pontosan egy adag! – és az asztal alól előkapott egy hófehér dobozt. Egy virágsziromszerűen záródó tortadoboznak tűnt, a kezében elfért. – Magának, mivel olyan kedves, olcsón adom, és megszámítom ezerötszáz forintért.
Linda bizonytalan volt. Nem akarta megbántani a bácsit, de nem szerette szórni a pénzt. Az ember azonban nem tűnt kéregetőnek.
– Belekukkanthatok? – kérdezte Linda.
– Tessék!
– De ez üres!
– A tavaszt nem lehet látni, sem megfogni. A zsigereinkben érezzük, jó kedvünk lesz tőle, szebbé válik a világ, minden újjáéled és szerelmesek leszünk. A tavasznak illata van. Ha beleszippant a levegőbe, éreznie kell, hogy kiengedte.
Linda mély levegőt vett, de csak a füstölt kolbászok illatát érezte a levegőben. Étvágyat csinált, nem szerelmet.
– Csak a hentesárut érzem. Ez sajnos nem a tavasz.
– Nagyobb levegőt vegyen! Csukja be a szemét! Ne féljen, csukja be nyugodtan!
Linda lassan engedelmeskedett. Most érezte a frissen áztatott föld és a virágba borult cseresznyefa illatát. Maga is meglepődött, hogy milyen elevenen jelent meg előtte a nagyapja háza a májusi esőben.
– Köszönöm, talán máskor! – próbált búcsúzni, de érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan erő körbevonja.
– Ne menjen el, magának akciós! Tudom, mennyire vágyik rá! Szüksége van rá! Mindnyájunknak jár az újrakezdés!
Linda feladta, és ráállt az alkura.
– Tudja mit, igaza van! Kérem a dobozkát! – mosolygott a bácsira, hiszen jó kedvet csinált neki, és átadta az árát.
– A doboz nem eladó. Csak a tavasz, de már maga köré is bújt! Jó szerelmet kívánok!
Linda elmosolyodott, és érezte, hogy valóban jó üzletet kötött.
A Debreceni Egyetem, “Mutasd mi van a fiókodban” pályázatán ez az írásom benne volt az első húszban.