– Ha megtanulsz olyan rétest sütni, mint az anyám, feleségül veszlek – állt egy napon elém a nagyapátok. Tizennégy voltam, ő éppen nagykorú. Megrémültem. Hízelgett, hogy hosszú, messziről leskelődős időszak után ezzel fogadott a szüreti mulatságban, mégis jeges rémület lett rajtam úrrá. Az édesanyja volt a legügyesebb, ő tudta a legvékonyabbra nyújtani a tésztát a faluban. Az egyszerre fanyar és édes meggyes-mákos rétesének nem akadt párja, ha lakodalom volt valamelyik háznál, rendre készített néhány tepsivel.
A barátnőim kinevettek.
– Ugyan, Esztike, csak nem hiszed, hogy elvesz? Nem is ismer! – ugrattak egész este.
Valóban nem sokat tudtam róla. A falu másik végében élt, de olyan szálfa egyenesen állt meg előttem, és olyan őszinte volt az a szürke szempár, hogy eszembe sem jutott kételkedni a szavában. Komolyan vettem, így aztán egyre többet lebzseltem anyám körül nem csak a kertben és a varróműhelyében, hanem az addig érdektelen konyhában is. Egy rendes lánynak sokkal korábban illett megismerkedni a fortélyokkal, de én szerettem a szellőt, a friss, csípős levegőt, amitől kipirosodott az arcom, így inkább a kertben veteményeztem, kapáltam, borsót vagy cseresznyét szedtem, és úgy intéztem, hogy a nővéremnek jusson a konyha.
Egy nap anyám elé álltam, és megkértem, tanítson engem, ne csak a nővéremet. Hosszan nézett rám, fürkészte az arcomat, hátha kiolvassa belőle a hirtelen jött kedv okát, de álltam a tekintetét, nem engedtem, hogy lelkem bugyraiba lásson. Néhány perc után aztán határozott, és közölte a döntését.
– Előbb kenyeret tanulj meg sütni, nem a legfinomabb falattal kezdjük az ebédet!
Elszégyelltem magam. Másnap fél ötkor keltett. Nem volt mit tenni, makulátlanul tiszta kézzel jelentem meg előtte. Elmondta a módját, majd magamra hagyott a liszttel és a kovásszal. Jó harminc percig gyúrtam, püföltem a tésztát, mire visszatért. Még nem jó – mondta ki az ítéletet, és újra eltűnt. Meleg áradt a kemencéből, és a hajamat összefogó kendő lassan átnedvesedett, ahogy minden erőmet belegyömöszöltem a tésztába. Nagy sokára visszatért anyám, és engedélyt adott a tészta pihentetésre. Egy óra után, hatalmas falapáttal tettem be a megformázott cipót a kemencébe. Nagyon büszke voltam a művemre. Előbb a kenyér puha belét majszoltam ki, majd a vastag, pirult héját ropogtattam. Vártam az elismerő pillantásokat. Apám vastag karéjjal szelt belőle, jól megzsírozta, kis piros paprika szigeteket szórt a tetejére, és megette. Szó nélkül ment a dolgára. Anyám sem méltatta az eredményt, csak annyit mondott, hogy két nap múlva is kell kenyér, úgy készüljek.
Nem mertem megkérdezni, mikor szavaz nekem bizalmat, mert nem kenyeret akartam sütni, hanem rétest. Olyan finomat, hogy nagyapátok mind a tíz ujját megnyalja utána. De anyám szigorú volt, és hetek szaladtak el anélkül, hogy elő mertem volna állni a kérésemmel. Egyszer aztán nem bírtam tovább, kerek perec rákérdeztem, hogy megfelelőnek találja-e a kenyeremet.
– Igen – mondta, – legközelebb megtanítom a kalács készítését is. Nem volt divat ellenkezni, így újabb hónapok teltek a kalácssütés jegyében. Örültem, hogy közben nem találkoztam nagyapátokkal, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, ha rákérdez, és meg kell, valljam neki, hogy semmivel sem kerültem közelebb az áhított tudományhoz.
A cipók és a kenyerek, kalácsok egyre formásabban, ropogósabban kerültek ki a kezeim közül. Apám elégedetten méregette az általam sütött pékárut, de soha nem szólt, anyámra hagyta a nevelésemet, aki nem engedett a rabságból, és folytatta a kemény tanításomat.
Egy teljes év telt el így. A következő szüreti bál előtt rettegtem, hogy újra összefutok nagyapátokkal, és semmit nem tudok neki mondani. Jobban csak attól féltem, talán elfelejtette, mit ígért egy évvel korábban. Nem volt vesztegetni való időm, anyám elé álltam, hogy jöjjön végre az a rétes. Nem válaszolt. Kétségbe voltam esve. Tizenöt voltam, és még egyszer sem süthettem.
Aztán a bál reggelén korán felkeltett. Kihívott a konyhába. Pontos utasítások alapján kezdhettem dolgozni. Lisztet szitáltatott egy hatalmas tálba. Kiskanál só, olvasztott zsír és egy kanálnyi ecet került bele. Langyos vízzel lágy, nagyon sima tésztát gyúrtam. Ahogy alakítottam, dögönyöztem, az ujjammal ellenőriztem a tészta rugalmasságát, majd cipót formáltam belőle. Anyám, aki addig csak figyelt, a kész cipót megpaskolta, mint a baba csupasz fenekét, figyelve, hogy keletkeznek-e rajta apró hólyagok. A kis buborékok megjelenése volt a jel, hogy pihenhet. A meleg nyugalomban a tészta lassan magától elterült. Akkor frissen vasalt abroszon nyújtófával elegyengettem, és jöhetett a folyamat lelke: a tészta nyújtása kézzel, finom, gyengéd, de határozott mozdulatokkal. A hatalmas asztal szélein úgy kellett túlhúznom a tésztát, hogy ne szakadjon el. Azt mondta anyám, hogy amikor az abrosz szövése átlátszik, akkor elég vékony ahhoz, hogy jöhessen a töltelék. Minden háznál más a szokás, és mindig azt használjuk fel, aminek szezonja van. Évekig mondogatta, hogy akkor leszek igazi háziasszony, mikor legalább tíz tölteléket tudok készíteni.
Nagyapátokkal nem sokszor találkoztam, de minden alkalom maga volt a csoda. Éreztem, hogy szemmel tart, várja, hogy felnőjek. Néhány év múlva apám elé állt, és feleségül kért. Akkora lagzit csaptunk, hogy tizenegyféle rétes is akadt. Az én meggyes-mákosom lett a legjobb, de azt, hogy neked mi lesz a kedvenced, neked kell eldönteni. Most pedig álljunk neki annak a kenyérnek!