A kacsazsíros üveg aljáról kikapart valamicskét a fakanállal, majd az ujja hegyével az egészet a serpenyőbe kotorta. A zsír a forró fémedényben másodpercek alatt áttetszővé olvadt, és sercegni kezdett. Az illatáról tudta, hogy nem avas. A kamraajtó kilincsén egy hálóban tartotta a hagymát. Odabotorkált, óvatosan lehajolt, és kinyitotta a zsák száját. Még volt benne néhány szem, ami nem szökkent szárba. Kotorászott, nehezen érte el az alsókat, olyat akart, ami jó kemény. Úgy markolta a hagymákat, mint a botja végét, mikor megtántorodik.
Visszasántikált a konyhába. Benyúlt a legfelső fiókba, a jobb széléről kivette az édesanyjától örökölt kést. A hatalmas pengét fémszegecsek tartották a megfeketedett fanyélben. Levágta a hagyma két végét, sorban lefejtette a rétegeket, egyiket a másik után. Végigtapogatta a felületét, vajon maradt-e rajta még a külső héjból. Határozott mozdulattal szétvágta ott, ahol a legszélesebb, mire a hagyma két fele addig ringott, amíg meg nem találta a helyét a mélyen barázdált deszkán. Megfogta az egyiket, lapos felére fordította, hogy ne tudjon elmozdulni, és darabolni kezdte. Az éles kés szorosan követte ritmusra hátráló ujjait. Az hagyma aromája elárasztotta a levegőt, és csípte a szemét. Könnycseppjei lassan összegyűltek alsó szemzugában, megültek egy ráncban, és bevárták egymást.
Boldog volt, a fiát várta vacsorára.
Négyre ígérte magát. Fát is hoz. Pazar lesz, mondta. Mindig ezt a szót használja. Pazar. Előre feldíszíti szaloncukorral, üveggömbökkel és habcsókkal. Készen szállítja, hogy ne kelljen vele vesződni. A csillagszórót azonban biztosan elfelejti, mégiscsak férfi, gondolta az édesanyja, ezért azt még szeptemberben beszerezte a sarki kisboltban. Egy hete eszébe jutott, és ellenőrizte, hogy ott van-e, ahol hagyta. Az egyik fiók mélyén, a régi receptek között rálelt a papírcsomagra. Megörült neki. Otthagyta, most már biztosan lesz idén jellegzetes karácsony-illat.
Aztán visszament az ételhez. Felkockázta a hagymát, egyenletesen apróra, és a lábos aljára terítette. Amikor a zsír sistergése csendesült, megszórta pirospaprikával. Jobb kezével olyan ügyesen hintette, hogy az vékonyan elfedje a hagymát. Betöltötte a konyhát a jellegzetes édeskés illat. Általában már ezzel jóllakott. A halat előző nap megpucolta és felszeletelte, sok lett volna a munka egyetlen napra. Ujjnyi vastag darabok áztak a sós lében. Kivette a hidegről, a tűzhelyhez csoszogott. Minden szeletet még egyszer végigsimított, hogy egyetlen pikkely se csúfítsa rózsaszín húsát, majd egy másik lábasba fektette őket. Felöntötte hideg vízzel, és alágyújtott. A zsiradékot közben ütemesen kavargatta, nehogy megégjen, és megkeseredjen az íze.
Közben egyre sűrűbben emelte a szeméhez vékony szíjú óráját. Csak a nagymutatót figyelte. Időben van. A vöröslő zsiradékra apránként ráöntötte a levet, lefedte egy fedővel. Nem mozdult mellőle, figyelte, mikor hallja emelkedni a tetőt, hogy az étel levegőért kapjon.
Újra eszébe jutott a csillagszóró. Mégis jobb, ha kikészíti, ne akkor kelljen keresnie. A rongyos receptfüzete alatt lapuló kis csomag újra a kezébe került. Kirakta az asztalra. Megint az orráig emelte az óráját. Számolt, vajon mennyi idő kell még a levesnek. Visszatopogott a tűzhely mellé, belekóstolt az ételbe. Íztelennek találta. Két csipet sót szórt bele a harmadik befőttes üvegből, egész paprikát, paradicsomot tett bele. A fonnyadt zöldségek erőre kaptak, és lebegtek a tetején. Újra belekóstolt. Hosszan ízlelte a levet. Végül a polc mélyére dugott, fényes papírba csomagolt leveskocka morzsákat is az ételbe szórta. Visszasietett az asztalhoz, megsimította a csillagszóró papírcsomagolását. Idén nem fog kimaradni.
Csengettek.
Meglepődött, hogy már ilyen későre jár. Az ajtóhoz battyogott. Nem nyitotta ki azonnal, előbb kiszólt, hogy ki az. Az édes hang válaszolt. Sietve nyitotta ki mindhárom zárat, az utolsó nehezen engedett, mielőtt hangosan kattant volna. Fia a hóna alatt hosszúkás fadobozt, kezében cellofánba csomagolt aranyszínű asztali díszt szorongatott.
– Szia anya! – mondta nevetve. Tudta, hogy neki van a világon a legszebb mosolya.
– Egyedül, kisfiam?
– Igen. És sajnos nekem sincs túl sok időm. Hamarosan indul a gépem, nem tudtam későbbre foglalni, úgy elszálltak az árak a hülye ünnepek miatt.
– Mindjárt kész a vacsora, ülj le nyugodtan! – fordult vissza a konyha felé.
– Annyi időm már nincs. Ezt akartam áthozni, hogy legyen az asztalon valami kis ünnepi – és átadta a becsomagolt dekorációt.
– Köszönöm szépen! Csak tedd az asztalra kérlek, nehogy hagyma szaga legyen! – kérte.
A fiú beleszippantott a levegőbe.
– Isteni illata van. Te tudod a legfinomabb halászlevet készíteni. De majd máskor – hadarta egy szuszra, majd egy pillanatnyi csend után folytatta. – Jól vagy, anya?
– Jól, már nem is látom, hogy öregszem.
– Akkor jó, indulok is. Tudod, Nóri…
– Őt is csókolom.
– Átadom, tudod, ő is téged, csak most nagy náluk a hajtás. Majd jövök hamarosan.
Miután a férfi elviharzott, az asszony leült az asztal mellé. Ujjaival végigkövette a fadoboz tetejére égetett ciráda vonalát. „Sacher”. Nem tudta, mi az. Kinyitotta a fémzárát, csokival borított kis kerek tortát talált fehér papírcsipke közepén. Sokkal szebb, mint a habcsók. Gyönyörű. Nem akarta megkezdeni, majd ha jön valaki.
Estére kihűlt a halászlé, egyforma műanyag dobozkákba porciózta, mindegyikbe egy szelet halat helyezett, és két evőkanál levet mert. Annyi még biztosan nem csurog mellé. Óvatosan a mélyhűtőbe pakolta. Az ajándék fadobozt kivitte a kamrába, a csillagszórót mellé csúsztatta, nemsokára úgyis együtt kellenek majd. Elmosogatott, minden edényt szárazra törölt, hogy véletlen se maradjon rajta folt. Mikor mindennel végzett, aludni tért. Fáradtan bebújt a nagy paplan alá, és mielőtt mély álomba szenderült volna, hangosan elismételte, hogy majd jön hamarosan.
Add Comment