Nóri egyszerre volt még kislány és már nagylány. Kislány, amikor orra esett, és vigasztalásra szorult, de nagylány, amikor nagyon szeretett volna valamit megérteni, vagy véghezvinni.
Amikor még csak négykézláb mászott, akkor is összeszedett mindent, amit csak talált: érdekes formájú kavicsot, csigát, gyanúsan kevés lábú bogarat, gyíkot és minden olyasmit, amitől édesanyja irtózott. De a jó anya ezt nem teszi szóvá, hanem az első ijedtség után magában küzdi le félelmét, és mindenben támogatja gyermeke világ megismerési kísérletét. Megfogadta, hogy csak közvetlen veszély esetén avatkozik be. Nóri így később is nyitott maradt az őt körülvevő dolgokra: érdekelte a kukac a cseresznyében, a pókhálóba szorult légy, vagy a tűz izzása. Második osztályba járt, amikor az írás-olvasáson kívül környezetismeret óra is volt, ahol annyi számára ismerős dologgal találkozott.
Az őszi szünetben, amit a nagymamával töltött vidéken, sokat volt a kertben a friss levegőn. Akkor eldöntötte, hogy mindent tudatosan figyel meg, amiről az iskolában tanult. Lelkesen gereblyézett, gallyat szedett, gyűjtötte a még megmaradt lehullott gyümölcsöket, és segített nagymamának, amit csak kellett letakarni és megvédeni a téli hidegtől. Kis vödörben hordta a sárga-barna árnyalatokra fonnyadt faleveleket a ganajra. Rövid lábain sokszor kellett fordulni, de közben csacsogott, magyarázott, hogy ő márpedig kertész lesz, vagy biológus – bár nem pontosan tudta, hogy mi az. Nagymama örült a tervének, mert szerinte mostanában bizony elkél a hozzáértő segítség a természetnek. Sok mindent megtapasztalt ezalatt az idő alatt, és remekül érezte magát. A vakáció végeztével szomorúan ült vissza az iskolapadba, jobban szerette tapintani és látni az őt körülvevő világot, mint csendben ülni és figyelni. Az egyik ilyen iskola nap után bepattant anyukája mögé az autóba, és szigorú képpel, ahogyan szokta, nekikezdett.
– Anya, beszélnünk kell! – kezdett bele mondandójába.
Édesanyja érezte, hogy fajsúlyos téma következik, ezért igyekezett az önkéntelenül megjelenő halvány mosolyt elrejteni arcáról, és kellő figyelmet szentelni a lányának.
– Kérlek, hogy ne gyere értem többet autóval! Nagylány vagyok, ezentúl gyalog megyek.
– Persze, rendben, de miért szeretnél gyalog menni? Nem jobb közben a melegben velem beszélgetni?
– Jó veled beszélgetni, Anya! De az autók nagyon szennyezik a levegőt, és én nem szeretnék felelős lenni, ahogyan az emberek.
Édesanyja csak pislogott, nem tudta, hogy Nóri egyáltalán ismeri azt a szót, hogy „felelős”. Megszokta lányától a mély és zavarba ejtő kérdéseket, így saját meglepetésére azonnal elfogadta a kérést.
– Sőt, ha gondolod, akkor hetente kétszer én is autó nélkül fogok a munkahelyemre járni. – ajánlkozott.
Nóri kihúzta magát, és bár érezhetően nagyon büszke volt, csak annyit nyögött ki, hogy:
– Kösz, Anya!
Édesanyja azonban még nem sejtette, hogy ezzel elindult egy lavina, amit már nem tud megállítani. Az ő szeme fénye folyamatosan hordta haza az újabbnál újabb ötleteket, mi mindenen kellene változtatniuk a jövőben. A műanyag palack és nylon szatyor lettek a fő ellenség, de lassan a hűtőszekrény tartalma is sorra került. Próbálta legalább Nóri sebességét csökkenteni, és megbeszélni vele, hogy lépésenként és megfontoltan haladjanak.
Nóri azonban egyik nap vigasztalhatatlanul sírt, amikor hazajött. Egy megkínzott orángutánt emlegetett, de nem értették pontosan, mire gondol, és mi történhetett a szegény állattal. Csak az esti lefekvésnél tudta elmesélni, hogy láttak egy dokumentumfilmet az iskolában, ami nagyon felzaklatta. A filmben bemutattak egy bébi orángutánt, aki elvesztette az anyját és a helyet, ahol lakott, mert kellett az erdő területe egy pálmaültetvény számára. Az erdőt így felégették.
– Anya, tegyünk valamit azért a kis bébiért, aki egyedül maradt! – és addig meg sem nyugodott, amíg el nem döntötték közösen, hogy csinálnak valamit.
Édesanyja éjszaka az internetet bújta, és próbált utánanézni a tudnivalóknak. Már a tájékozódás sem volt könnyű, de az igazi nehézség a másnap bevásárlásnál jött, amikor sorra rakták vissza a polcra azokat a holmikat, amiket korábban megszoktak. Később értek haza, a vacsora is késett, de Nóri nagyon elszánt volt. Boldogan mesélte apjának, hogyan válogattak, és egy néni megdicsérte őket a kitartásukért. Apja próbált ráhangolódni lánya problémájára, de valójában egy kukkot sem értett az egészből. Számára a túrórudi csak egy túrórudi volt, nem tudta, mit kellene benne látnia, és miért olyan rajta a csoki réteg. Mivel azonban imádta az ő kis hercegnőjét, eszébe sem jutott ellentmondani, csak feleségére nézett kérdőn, majd vissza a lányára.
– És hogyan kell választani Hercegnőm, hogy jó legyen annak a majomnak? – kérdezte Apa.
– Nem majom, orángután! Mindig olvasd el a zacskón, van-e benne pálmaolaj. Csak akkor szabad megvenni, ha nincs. Ez a bajkat.
– Bojkott, Drágám – javította ki szelíden édesanyja. Majd elindult lányával az esti rituáléhoz.
Nóri azonban még nem akart elaludni, nagyon izgatott volt, és azonnal akart a Télapónak írni, hátha még nem késő, és figyel majd az új szempontra ő is az idei csomagnál. Bár tavaly már elmaradt a kívánságlista készítés, most jobbnak látta az édesanyja, ha enged, így papír téptek a matek füzetből, és Nóri színes ceruzáit előkapva fogalmazni kezdte a levelet.
Kedves Télapó! Nem voltam jó, mert sokféle csokoládét és néha chipset is eszem, így miattam is erdőket kellett égetni. Megígérem, hogy figyelek ezentúl, és kérlek, hogy ne hozz nekem semmit. Csak az orángután bébinek találj egy új családot! Talán a manók tudnak neked majd segíteni. Köszönöm! Nóri
A papírlapot egész kicsibe összehajtogatta, és néhány keksz és egy bögre tej mellé kitette az ablakpárkányra. A levélírás végeztével immáron kissé megnyugodva, hogy megtette, amit tehetett, bebújt az ágyába, és mély álomba zuhant.
Apja alig várta, hogy elcsendesedjen a ház, és kikészíthesse másnap reggelre a benzinkúton futtában megvett csokoládé csomagot az ő királylányának, de a nagy piros zacskó láttán elbizonytalanodott. Rövid töprengés után cipőt húzott, kabátot vett, megcsókolta feleségét, és elindult kezében a színes nylonzacskóval. Csak hosszú séta után talált ilyenkor is nyitva levő boltot, ahol diót, mogyorót, mazsolát vett. A bolt előtti vitrin előtt, a szellőző nyílásán, néhány réteg kartondobozon rongyos hálózsákkal és pokrócokkal betakart férfi aludt. Hirtelen ötlettől vezérelve a fedélnélküli aprókkal teli doboza mellé helyezte a piros csomagot, és egy papírpénzt rejtett a műanyag tálka oldalába. Legalább egy leheletnyi jóérzés töltötte el, hogy megfelelő helyre tette az utolsó ilyen ajándék csokoládé csomagot.
Mikor hazatért, a vásárolt magokat egy üres befőttesüvegbe rendezte, masnit kötött rá, és lánya csizmája mellé tette. Sokára aludt el ő is, a gondolatok sokáig szorították a mellkasát.
Másnap reggel Nóri nagyon boldog volt, amikor egy levelet is talált a csemege mellett.
„Kedves Nóra, nagyon büszke vagyok rád, maradj mindig ilyen! A Télapó”.
Aznap gyalog indult iskolába, de anya mellészegődött egy darabon, hogy minden rendben legyen, és megtanulja a lánya, hogyan kell egyedül közlekedni. Az utolsó kereszteződésnél öleléssel búcsúztak, és Nóri annyit súgott édesanyja fülébe:
– Köszönd meg Apának, hogy ilyen megértő télapó volt, mert rá is szükségünk van ahhoz, hogy jók tudjunk lenni!
Jane Goodall Intézet pálmaolaj-stop pályázatán első helyezett novellám. A környezetvédelem az egyik legfontosabb témám.