Visszhangzott a léptek zaja a hosszú kietlen, földalatti folyosón. Minden betonszürke volt, a plafonon csövek futottak végig. Nem volt sehol se szín, se érdekes forma, mindent a funkcionalizmusnak rendeltek alá. A két ember sietősen haladt keresztül az üvegajtókkal elválasztott szakaszokon, ahogy a feliratokat keresték a folyosóról nyíló szobák ajtaján. Egyszerű álarc volt az arcuk előtt, a hétköznapi verzió. A feliratok alatt latin nevek sorakoztak: a legelterjedtebb növényfajok nevei, amelyeket bent találhattak.
– Quercus robur, megvan! – szólalt meg a magasabbik férfi, és benyitott az egyik hűvös kisterembe. A belépéskor fény villant fel, és feltárult a könyvtárszoba P-R szakasza. Hatalmas fiókrendszerben kezdett kutatni, és hamarosan megtalálta, amit keresett. Apró papírzacskók sorakoztak egymás mellett: a magok. Az egész fiók ezzel a fajjal volt tele. Gondosan adagolva, mellette részletes leírással arról, mit kell tudni az adott növényről. Természetesen minden latinul és angolul. Más nyelv már nem létezett.
A leírás másolatával és néhány zacskónyi maggal visszaléptek a folyosóra, majd rövid búcsúval szétváltak, balra és jobbra indultak az ellenkező irányban található két keltető felé. Ezekbe csak a zsilipszobán keresztül lehetett belépni, gondos fertőtlenítés után, ahol egy komolyabb maszkot kapott az illető. A magasabbik férfi, John XIV. felvett egy fehér védőruhát, és benyitott a keltetőbe. A nehéz ruházatban, tele kezekkel visszasírta a régi szép időket, mikor az ajtók még mindenhol fotocellával nyíltak, de manapság ilyen luxusra már nem szántak energiát.
A keltető egy békebeli pálmaházra emlékeztetett, de a meleg, párás levegőben erős vegyszerszag terjengett. A gyorsító tápoldat jellegzetes szaga. Még az álarcon keresztül is érezte.
– Ne fintorogjon, kizárt, hogy érezzen valamit, John XIV., igazítsa meg a maszkot, mert az mindent kiszűr! – lépett hozzá egy szintén kezeslábasba bújtatott barna nő. Nem ismerték egymást, így a nő erősen hunyorítva kellett, hogy leolvassa a férfi nevét a mellkasán lévő azonosítóról.
– Andrea vagyok. Maga mióta van itt? – mutatkozott be, de a választ nem várta meg, azonnal a férfi kezében lévő csomagokat fürkészte. Próbálta megtudni, hogy mit kapott. Minden szállítmány egy újabb esély volt az életre.
– Ez egy Quercus Robur – jelentette ki a férfi büszkén. – A kód neve: QR! – nevetett. Tudnám, mi az! És köszönöm a kérdését, jól vagyok! Csak három hete érkeztem, egy elhagyatott házban találtak meg, és állítólag két hétig tartott, mire újra összeraktak. De jobb vagyok, mint újkoromban. Azt mondták, hogy ezt keressem ki, és vigyem az „A” keltetőbe. Eddig jól csinálom, ugye?
Andrea elmosolyodott. Nem volt mostanában vicces hangulata, a kertészetben dolgozókkal sem volt még közös nevezőn. Bár mindannyian angolul beszéltek, az anyanyelvük, múltjuk nem volt azonos, máshol nőttek fel, más dolgokat láttak, ettek és éreztek, egyetlen dolog volt közös bennük: mind a hőség gyermekei voltak.
– Meséljen, professzor asszony, most mi következik? – kérdezte John XIV.
– Kedves, hogy professzornak hív, de én eddig adminisztrátor voltam egy kertészetben. Számlák és megrendelések, ilyesmik, tudja? Igaz, itt már sok mindent magamra szedtem, de sajnos nem tudok eleget. Na, de álljunk neki a feladatnak! Most egy különleges folyadékba tesszük a makkot, ebben fog ázni egy-két órát. Ezután kerül a táptalajba, ahol megfelelő fényviszonyok és pára biztosítása mellett kikel. A magonc körülbelül egy hónap múlva lesz akkora, hogy ki lehet ültetni a lenti kertészetünkbe. Ott még nevelgetik, és még két hónap múlva csemete lesz belőle. Ugye nem gondolta volna korábban, hogy ilyen gyorsan is el lehet fát nevelni? Egy igazi kocsányos tölgyet! Éveket spórolunk meg.
– Jól hangzik, de sajnos ez sok. Azt az üzenetet kell átadnom, hogy két hete van. Nincs több idő. Elnézést így ismeretlenül is a rossz hírért. A kollégák, akik fent helyet találtak a fáknak, nem tudják garantálni, hogy a megfelelő körülményeket hónapokig fenn tudják tartani. Mindent megtesznek, de gyorsítani kell a folyamaton. Tud valamit tenni?
– Három hónap sok?! Ha ezt évekkel ezelőtt tudtuk volna, nem itt tartanánk! Lehet még gyorsítani, de akkor a növény immunrendszere nem tud biztonsággal kialakulni. Azaz kockázatos. Mennyi makk van?
– Nem tudtam, hogy a professzor asszonyéknál ez makk és nem mag. Sok van. Most öt zacskót kaptam én, és öt ment a másik keltetőbe. Kíváncsi vagyok, ott mire jutnak a maggal. Vagy makk-kal, Professzor Asszony? – kacsintott a nőre John XIV.
– Meglátom, hogy mit tehetek, de akkor segítenie kell, John. De miért XIV-ik?
– Igazából engem Pjotr Szolvatnicinnek hívnak, de itt fel kellett vennem egy olyan nevet, amit a többiek is ki tudnak mondani. Képzelje, Professzor Asszony, a betűinkről nem is hallottak. A cirill betűket használók úgy tűnik, elvesztek, vagy még nem sikerült velük találkoznom. Így aztán lettem John, a Napkirály. XIV-ik Lajos után. Ha már túléltem a napot.
– Értem, tetszik!
– Mások azt szokták mondani, hogy „értem, sajnálom!”.
– Maradjunk abban, hogy annyi mindent láttam, hogy megedződtem. Munkára! Akkor segítsen, és igazítsa meg azt a maszkot, mert durva anyagokat fogunk használni!
Apró poharakba tették egyenként a makkokat, és tápoldatot öntöttek rájuk. A várakozás alatt előkészítették a helyüket, ami egy keltető polcrendszer volt, páraadagolóval, meleg fény lámpákkal. Három féle anyagot kevertek össze a nő iránymutatása mellett, a magokkal együtt kapott leírás pontjait szigorúan követve.
– Hogyhogy nem ismeri kívülről az arányokat, Professzor Asszony?
– Nagyon ritkán jutunk ehhez a növényhez. Annak ellenére, hogy ez volt Európa egyik legelterjedtebb fája, most alig akad olyan hely, ahova telepíteni lehetne. De persze az is lehet, hogy az az ok, hogy még csak néhány hónapja vagyok itt.
– Tényleg? Eddig merre volt?
– Az emberi magkönyvtárban, ha szabad így fogalmazni, de mára bezárták. Azt mondták, költséghatékonysági okokból. Van abban valami, hogy eddig sem az emberi fajt fenyegette a kihalás. Aki pedig eddig kibírta, szívósabb géneket fog továbbörökíteni. Vagy gyilkos géneket, de ezt sosem akartam tudni. Egy biztos: felesleges régen meghalt emberek örökítő anyagát mesterségesen hűteni. Kár a gőzért.
– Ebben az esetben inkább kár a fagyért. Vagy a vízért, nem?
– Ne vicceljen állandóan! Lassan az egész életünk mottója az lehetne, hogy kár a vízért!
– Maga pedig ne filozofáljon! Mosolyogjon, jobban áll magának a kis lapát, nekem pedig a jópofaság. Miben tudok segíteni? – kérdezte a férfi, és igyekezett a feladathoz jobban hozzáférni.
– Az alábbi arányokban keverje össze az elegyet, ahogy én! Aztán hozhatja a magokat a folyadékból. Szépen fektetve kell egyenként a földbe tenni. Persze már csak megszokásból hívjuk földnek, valójában nem sok köze van hozzá. Maga mit csinált korábban?
– Autószerelő voltam, az sem kertész, ugye? Az általános iskolában még semmi ilyesmit nem tanultunk, de a szakiskolában már próbálták bevezetni a mezőgazdasági ismereteket. Gondolhatja, professzor asszony mennyire tartottuk ezt fontosnak! A kenyér nekem a szupermarketben termett, szeletelve, pirítva, zörgős zacskóban címkézve. Most pedig kaptam kovászt, amit nevelnem kell, és magot kell őrölnöm. Mondjuk laktatóbb, mint az én toast kenyerem. És jobb, mint amikor valamilyen űrhajós kajával akartak minket etetni egy másik helyen, de ez nem tartott soká, szerintem felzabáltuk a készleteket, pedig se íze se bűze nem volt. Szerintem volt benne valami gyanús. Ami azt illeti, nem is maradtunk sokan.
– Az eredeti szakmáját meddig tudta folytatni? Szerette? – próbálta Andrea elterelni a figyelmet, mielőtt nem kívánt részleteket hallana.
– Naná, hogy szerettem! Bütykölni is, és vezetni is. A száguldásnál nincs jobb adrenalin! Az elmúlt években azonban annyira drága lett az üzemanyag, hogy sorra álltak át másra: gázra, napelemre, még vízzel is ment néhány motor, persze ezek már nem tudták hozni azt a teljesítményt, amihez szokva voltunk. Unalmas lett. És mindannyiszor mindent újra kellett tanulni. A kedvencem az volt, amikor állítólag Lengyelországban szennyvizet hasznosítottak haladási célra, az már igazán hatékony, nemde? Az igazi robbanómotor, gondolja csak el! Persze nem hittem el, hogy valóban létezik. Lehet, ma már megnézném. Ennek ellenére nagyon lecsökkent az autózás. Nem volt elég nyersanyag egyetlen összetevőjéhez sem. De szerintem nem lehetett a fémkasztniban sem olyan ütemben fújni a hideget, hogy ízületi sérülés nélkül ki lehessen bírni. Próbálkoztak még sötétített ezzel-azzal, de egy hosszabb út után napokig fájt a térdem, a könyököm, torkom. Nem vagyok már mai gyerek, abbahagytam.
– Pedig olyan kölyökképűnek néz ki, John XIV. Ne haragudjon, nagyon nem illik magához ez a név. Szólíthatom inkább Pjotrnak?
– Még levelet is írhat nekem ezzel a címzéssel! Főleg, ha produkál nekem cirill betűket, azt úgyis csak én fogom érteni.
– Sajnos én sem ismerem a cirill ábécét. Gondolt már arra, hogy a kultúra-tárban leadja a tudását? Ha elég hosszú írott szöveget tud írni, abból tudják később rekonstruálni az egész nyelvet.
– Minden helyesírási hibámmal együtt? Szegény általános iskolai tanárom forogna a sírjában, ha tudná, hogy pont az én hiányos tudásommal lenne a nyelvünk elmentve.
– Azért csak menjen át oda, ha itt végeztünk. A gyorsítót jobb, ha csak én adagolom.
– Miért, veszélyes? Magára nézve nem az?
– De, én még évekkel ezelőtt keresztülmentem a sterilizáción, úgyhogy az én méhemnek ez már nem árt. Magának azonban még lehet gyereke.
– Ebbe a világba? Mégiscsak vicces professzor asszony maga! Maradok, segítek. Aztán maga segít nekem írni, amíg ezek a magoncok – így kell mondani? – erőre kapnak.
– Sosem gondoltam, hogy Professzor leszek valakinek egy egyszerű érettségivel. De a maga nyelvében nem fogok tudni segíteni. Kész szerencse, hogy kertészetben kezdtem anno dolgozni, így legalább ismertem a szakszavakat, és szerszámokat is láttam már közelről, legalább itt hasznomat veszik.
Vállvetve dolgoztak, minél több magot kellett elültetni, hogy legyen miből továbblépni, bár az új technológiának hála, a túlélési arány igen kecsegtető volt. Eközben a másik keltetőben egy még újabb, kísérleti módszerrel próbálkoztak. A cél az volt, hogy kitapasztalják, hogy melyik fajta magoncból lesz jobb eséllyel csemete, hogy azok jussanak ki a természetbe. A fenti világban tovább óvják őket, amíg szükséges, a növekedési ütemüket pedig mesterségesen gyorsítják. Amíg a szükséges méretet elérik, UV-törő hálót húznak feléjük, hogy a napsugaraktól védjék őket. Így szeretnének újabb és újabb területeket visszahódítani az elsivatagosodott tájtól.
A keltető gépbe került minden, úgyhogy elindultak a kultúr-tár részleg felé, ahol minden olyasmit tároltak, ami nyelvvel, népművészettel, hagyományokkal, zenével, dalokkal kapcsolatos. A föld alatt rendelkezésre álló hely korlátozott volt, de a túlélők szorgalmasan gyűjtögettek. Keveseknek maradt családja, így itt töltötték a munka utáni idejük nagy részét. A szokásaik, különleges tudásuk, ismeretük és anyanyelvük rögzítése egyben terápiának is bizonyult. A gyökerek fontosak voltak, hogy jövőképük maradjon.
Közben elhaladtak a beporzók osztálya mellett, Andrea mesélni kezdett róluk:
– Ők azok, akik ragacsos ruhában, mesterségesen porozzák be a virágokat a szabadban, már ahol egyáltalán van még mit beporozni. Miután a méhek az elsők között voltak, akik kipusztultak, át kellett venni az ő munkájukat is. A nap miatt 200 faktoros UV védelemmel ellátott krém és arcvédő hálóval felszerelt kalap jár nekik. Olyan benyomást keltenek, mint anno a méhészek, ezért most Majáknak csúfolják őket, a mesefigura alapján. Az előírások ellenére sem tartózkodhatnak sokat a szabadban, mert súlyos napszúrás fenyegeti őket, így a fejfájás első jelére pihenő következik.
– Mivel a maják kihaltak vagy kétezer éve, ráadásul állítólag egy durva aszály miatt, nem biztos, hogy szerencsés róluk elnevezni ezt a brigádot! Legyenek inkább BeBeBee-k! – nevetett John XIV.
Andrea nem szólt semmi, csak szelíden mosolygott. Lassan átragadt rá a férfi töretlen jókedve, így egyre lelkesebben folytatta a hely bemutatását.
– Mások az ételek készítésével és tartósításával foglalatoskodnak, vagy az állatok korlátozott szaporításával foglalkoznak a faunaovikban, mintha Noé reinkarnációi lennének. A különböző beosztások között forogni kell, hogy legalább alapszinten mindenki értsen mindenhez, mert nem tudhatjuk, hogyan fogunk túlélni. A kultúr-tár arra található, a tábor végén, a raktárakon túl – mutatott keresztül a nagytermen, amelyen áthaladtak, és mesélt tovább.
– A lerakóban, a logisztikán azok dolgoztak, akik minden olyan tárgyat, készletet kezeltek, ami a krízis után még hasznos lehet. Megfigyelték, hogy mind az állatoviból, mind a raktárból hasznos kölcsönbe adni egy állatot, vagy tárgyat, hogy az itt élők tudjanak kötődni, érezzék a birtoklás, a szerzés vagy a gondoskodás örömét. Miután az érzés egy idő után úgyis alábbhagy, nem is baj, ha vissza kell adni. Ezzel meg lehet előzni a gyűjtögetés és tulajdonlás utáni sóvárgást. Állatokat például nem tarthatunk azért sem hosszan, mert nem tudjuk ellátni őket, csak a fajok fenntartása a cél egyelőre, nem a szaporítás. Gondolhatja, hogy az a néhány kutya és macska, aki ott él, milyen komolyan el van kényeztetve! – folytatta a nő a hely bemutatását.
Közben megérkeztek a kulturális tárházba, ahol többféle formában lehetett leadni az emlékeiket: fotó, könyv, levél, régi zenei CD vagy bármilyen adathordozó jöhetett, ha még nem ment tönkre a hőségben. Áram azonban nagyon kevés állt rendelkezésre, és a számítógépek túl sok hőt termeltek, ezért csak napi egy órát működhettek. Javasolták a kézzel írást, a rajzot, főleg, hogy az lélektani gyakorlat is volt egyben.
John XIV. nagy lendülettel körmölte az abc-t egy ott kapott nagy üres füzetbe. Néha elgondolkodva Andreára nézett, aki valóban idősebb lehetett nála, láthatóan humora sem nagyon volt, mégis hosszan bámulta nyugodt vonásait. Inspirációt jelentett számára, valódi embert. Nem egy megrokkant túlélőt, hanem húsvér, gondolkodó, elmélkedő nőt. Olyasvalakit, aki élni akar, nemcsak létezni.
Andrea is kikérte a füzetét, amibe minden olyasmit lejegyzett, ami eszébe jutott a korábbi életéből. Csak olyasmit engedélyezett magának, ami jóérzéssel töltötte el. Írt a nagyszülők háza előtti levendulásról, korábbi buja kertjükről, ahol régen megtermett a naspolya és a málna, a vasárnapi tyúkhúslevesről, ünnepekről. Amíg írt, úgy érezte, kikerül a rideg valóságból, és újra élheti elmúlt életét. Mindig abbahagyta, mielőtt szentimentalizmusa úrrá lett volna rajta. Amint érezte a szomorúságot betörni a lelkébe, inkább becsukta a füzetet és a feladataira koncentrált. Révedezett kicsit, majd John-t kezdte figyelni, aki addigra teljesen elmélyülten dolgozott.
– Hogy halad, Pjotr? – kérdezte türelmesen.
– Jobban, mint gondoltam. Király vagyok. Napkirály! A tanárom büszke lenne rám, én mindenesetre az vagyok. Néhány betűt már kanyarítottam. Szép munka egy autószerelőtől!
– Én is büszke vagyok magára, de most már elég legyen az ön-ajnározásból – nevetett Andrea.
A napok csendben, a bevált rend és kitartó munka szerint teltek a táborban, közben a keltetőben mindennap ellenőrizték a folyamatot, ami egyre inkább bizakodásra adott okot. Az időközben beérkező igényeket is útnak indították. Formás, erős magoncok nőttek a szokásos idő töredéke alatt. Egymás mellett dolgoztak, ettek, ittak, gondolkoztak a lehetséges megoldásokról, az ötleteikről. Soha nem ejtettek azonban szót azokról, akik már nem tudtak eljutni velük a védett, földalatti táborba. Nevetséges gondolatnak tűnt, amitől évekkel ezelőtt szorongtak, hogy nem lesz elég hely. Valójában olyan kevesen jutottak le, hogy a kis szuterén falu túlontúl tágasnak bizonyult. Rádiójellel kommunikáltak a néhány hasonló hellyel, amelyről még tudtak. Keresték a kapcsolatot, hogy megtudják, ki hol tart, és miben tud a másiknak segíteni. A kialakult kis közösségek egy-egy családot alkottak, ahol nem a vérségi kapcsolat, hanem a bajtársiasság volt a kötelék, amit a véletlen hozott csak össze.
Egyik nap Andrea meghozta a döntést a fent járt kollégákkal egyeztetve: indulhat a feladat legkockázatosabb része: a kiültetés. A földalatti forrásaikból – amire a tábor épült – kellett, hogy eljuttassák hosszú tömlőkön a vizet a lyukakba, hogy a talaj kellően felpuhuljon a gyökérzet számára. Aztán jöhetett a tápoldat, ami garantálta, hogy a földi növekedési fázis sebessége is sokszorozódjon. Figyelték az időjárási előrejelzéseket, mert igen változatos és szélsőséges volt évek óta, és nagyon sok múlt a megfelelő időzítésen, akár az összes addigi munkájuk kárba veszhetett néhány nap alatt. Ha kellett, azonnal közbeléptek. Ezek a növények olyan megbecsülést élveztek, amit korábban városokban soha.
Az ültetésnél minden ideálisnak tűnt, a terepen dolgozó kollégák jól mérték fel a terepet, és valóban megfelelő körülményeket találtak. A Quercus Robur pedig igazi kincsnek számított: az egyik leghasznosabb fa volt, több száz évig is elélt. Megjelenése a biodiverzitást elősegítette: mellette esély volt később a gyertyánok, hársak, és galagonyák kifejlődésére, egy igazi kis mérsékeltövi oázis létrehozására. Már ha számított még, hol milyen éghajlat volt korábban.
A telepítés gyorsan haladt az előkészített földbe. Andrea és John mellett négyen dolgoztak, néhány óra alatt végeztek, és a védőháló alatt ennyi időt vastagon bekrémezve még el tudtak viselni a szabadban. Időközben megérkezett a másik csapat is a kísérleti keltetőből, akik különböző más fajú növények gyökerébe oltották a tölgyet, mivel ez számításuk alapján növelhette a túlélés esélyeit. Bár nem sok esély volt rá, hogy valami felbukkanjon, de felváltva álltak őrt a csemeték mellett, hogy nehogy bármilyen állat kárt tehessen benne, dacára a köré húzott kerítésnek, és a felette lévő hálónak. Sosem tudhatták, valóban kihalt-e a vidék, vagy csak időlegesen a föld alá húzódtak le még túlélő állatok.
– Szívesen leszek az első őrszem – jelentkezett John munkára – Professzor Asszony, velem tart éjfélig?
– Persze – fogadta el Andrea.
Éjszaka sem volt hideg, csak az elegendő növényzet híján kiszáradt, poros földet kavargató szél volt kellemetlen, pedig ebben a völgyben viszonylag védett helyen voltak. A szemüket égető porszemek miatt szemüveget és maszkot viseltek. Egymás mellett ülve a földön, jóleső fáradtsággal, de éberen figyeltek minden gyanúsra. John törte meg a csendet:
– Gondolta volna, hogy egyszer quercus robur nyájat őriz majd egy bolgár álkertésszel?
Andrea azonban most nem nevetett.
– Sosem gondolt arra, hogy feladja? – kérdezte halkan a férfitól.
– Soha. Bár egyvalamit feladtam. Valószínű, hogy a cirill nyelv továbbadása nélkül kell, meghaljak, de lehet, hogy ez áldás a világnak. Egy hibás és felesleges verzió fennmaradása helyett inkább csak egy nyelv létezzen, hátha végre értenék egymást az emberek.
– Maga szerint ez az oka, hogy időben nem jött létre összefogás, csak most, mikor már maroknyian maradtunk? Hogy nem értettük egymást?
– Nem tudom. Engem csak az izgat, hogy miért én? Kell lennie valamilyen rendező erőnek, ami miatt maga vagy én, vagy az a nevét-sem-tudom alacsony fickó a magtárból, és a néhány kertészeten dolgozó ember megmaradt. Inkább ezt kell megfejtenünk. Miért mi?
– És maga szerint túléljük?
– Szerintem már túléltük. Örökké úgysem fogunk élni, addig pedig vigyázok magára – elmélkedett a férfi, és megfogta a nő kezét, aki hosszú évek óta először érezte, hogy van miért embernek lennie.
