Az úgy volt, hogy az Óca szerint ebben az évben lesz a világvége. Persze ezt mondta már máskor is, és eddig mindig tévedett, ahogy a maják is. De valami most tutira van, mert már nemcsak az ausztrál és brazil bozóttüzeket bámulja anya a tévében, hanem a hülye vírusról szóló híreket is. Mert valaki egy kínai piacon megevett egy denevért, egy tobzoskát, vagy ki tudja mit. Fene a gusztusát! Pedig én eddig azt hallottam, csak kutyákat esznek arrafelé. Apa azt mondta, ahol mások a hagyományok, vagy ahol az emberek éheznek, sok mindent megesznek. Még jó, hogy mi itt lakunk Európa közepén, mert semmi pénzért nem adnám Mangót egy séf kezébe!
Mangó nem is menne, mert mindig szorosan a sarkamban van. Igaz, anya sarkában még többet van, mert ő többször viszi le. Anya szerint mindig az anyák sétáltatják a kutyákat, kivéve a karantént, mert akkor hirtelen mindenki szabadulni akar a négy fal közül. Szóval Óca most az egyszer talán nem téved, és tényleg vége a világnak, mert vírushelyzet van. Az olaszoknak a legrosszabb, ott olyan sok a beteg a kórházakban, hogy minden este tapsolnak a gangon a szkafandereseknek, akik gyógyítani próbálják őket.
Állítólag itt is szerveznek. Mármint tapsot, mert szkafander nincs elég. Én nem hallottam semmit, de a Sükiéknél volt ilyen akció, és ő is lelkesen tapsolt. De csak addig, amíg ki nem derült, hogy a nagymamája mégsem mehet a hónapokkal előbb megbeszélt csípőműtétre, mert utána az anyja nem engedte az ünneplést. Pedig jó buli volt. Videón mutatta a Süki, hogy milyen, és tényleg nagyon menő volt. Még olyan is akadt, aki utána táncra perdült. Anya szerint örülhetünk, hogy kertesházban lakunk, különben megkattannánk. Szóval itt a kerti fák miatt nem látjuk a távolabbi szomszédokat, és nincs kivel tapsolni.
Csak azt felejti el anya, hogy hiába a szép kert, nem szabad lemenni, mert vagy tizenöt lakás tartozik hozzá, és a felettünk lakó Szentiványi bácsi szerint tönkremegy a fű, ha rálépünk. Velünk is veszekszik, pedig Mangót ki sem engedjük szaglászni, inkább elvisszük az utca végi futtatóba. És mindig összeszedem a piszkát, bármit is mond a Szentiványi bácsi, mert anya rettentően szigorúan néz miatta. Unalmas a sétáltatás, de állítólag most az olaszok egymásnak adják a kutyákat, hogy levegőzzenek. Ez szerintem kamu. Főleg az, hogy ezért fogadnak örökbe most ebeket. Mikor mi voltunk két éve Mangóért, nem arról panaszkodtak a menhelyen, hogy vinnék őket, mint a cukrot.
Az online suli egyébként egész elviselhető. Elég félig kinyitni a szemem, csak be kell jelentkezzek zoomon, facen, vagy nyomok egy krétát, és már vissza is tudok feküdni. Anya szerint meglesz ennek a böjtje, és próbál is keménykedni, de apa azt mondja, abból előbb lesz baj, hogy kényszerszabin van. Nem tudom, mitől kényszer a szabi.
Csak az osztályfőnököm veszi magát nagyon komolyan. Egyben tart két matekórát, mert azt mondja, hogy le kell dolgozni a hátrányt, most, hogy online vagyunk. Nehéz gyerekek helyett kis fekete kockáknak előírni bármit, de kitartóan küzd velünk. Háziból is sokkal többet ad, mint korábban. Azt mondja, érettségin még hálásak leszünk neki. Hát nem hiszem. Különben a matek nem kell semmire, és az érettségi még három év. Lehet meg sem érjük. Óca szerint kell a matek, mert sok mindent ki lehet számolni, például a világvége pontos idejét. Süki szerint pedig van egy csomó hasznos tevékenység, amire használható. Például ki lehet számolni, hogy tíz perc taps a gangon mennyi energiát képes termelni, és hány napig nem kellene gázszámlát fizetni, ha becsatornáznánk az így keletkező energiát? Szerintem ez már fizika, és nem matek. De így sem érdekes. Csak azt nem értem, miért szidják a szülők és a tanárok annyit a virtuális világot?
Az eddig éjszakára kikapcsolt wifi és állandóan korlátozott internet helyett anyáék most online rendeltek nagyobb sávszélességet, hogy jusson mindenkinek. Nem is tudja, hogy mi lehet Borsodban, mondja mindig anya. Én azt sem tudom, hol van Borsod, pedig tanultam, de nem szeretem a földrajzot, és csak azt tudom megjegyezni, amerre szoktunk kirándulni. Bár apa szerint idén sehova nem fogunk kirándulni, maximum a szomszéd hegyre szendvicsekkel és házi szörppel a kulacsokban. Egyszerű lesz, de én imádni fogom, és Mangó is.
Anya hálás, hogy legalább tud dolgozni. Nem szidja annyit a főnökét, mert az a kapitalista hólyag, aki eddig volt, most együttérző, hosszútávon gondolkodó, megfontolt üzletember lett. Nem rúgott ki senkit, pedig megtehette volna, mesélte büszkén a telefonba a barátnőjének. Csak többet kell képernyő előtt lennie, ezért romlik a szeme, és nem tud aludni, de nagyon hálás. Ki érti ezt?
Apa már nem ilyen szerencsés, neki azt mondta a gaz munkáltatója, hogy ne jöjjön egy ideig, és a többiek se. Most nincs feladata, ezért unalmában csinál egy magaságyást a kertben. A Szentiványi bácsinak ígért cserébe a hallgatásért friss paradicsomot, és egy rekesz borsodit. Akkor mégiscsak tudok valamit Borsodról! Apa azt mondta, megkattan, ha nincs tennivalója. Én bezzeg nem kattannék meg!
Valamit biztosan jól csinál, mert azóta több szomszédot láttam kertészkesztyűben tetvészkedni, és már négy magaságyás veszi el a helyet az eredetileg focipályának szánt területtől. Igaz, soha nem léphettünk oda, szóval nem kár érte. Gyomlálnak és kacsolnak, vagy mi, meg öntöznek, mert ritka aszályos tavasz van. Nem tudom, milyen szárazságról beszélnek, mert eddig végre jó idő volt, most meg inkább monszun van. Nehezen fog így beérni a paradicsom, hajtogatja a Szentiványi bácsi. És most mindenhol műanyag joghurtos dobozban lévő kis palánta van a csepp konyhánkban. Alig látom a sokféle fajta között a különbséget, de apa szerint gyerekjáték őket megkülönböztetni. Biztos, ami zicher, sok kell belőlük, mondja apa, mert lehet kirohad néhány növény ebben a hol ilyen, hol olyan időben, és muszáj pótolni.
Pedig már így is alig van hely a konyhában, tele minden egész karton dobozos tejjel, mert anya aggódik, hogy nem lesz elég a tej, ha kijárási tilalom lesz. Teljes karantén, vagy hogy mondta. Annyit még én is tudok, hogy az negyven nap. Igaz, a részlegessel már elment vagy hat hét, ami már most több, mint negyven, így valami nem stimmel. Legalábbis nekem, pedig nem is szeretem a számtant.
Apa szerint most nekem buli van, és fanta van, csak haverok nincsenek. Használjam ki valami hasznosra. Igaza van, de olyan jó lenne egy kicsit feladat nélküli világban élni. Márciusban az edzőm még küzdött a lépésszámláló ajánlgatásával, és a napi fekvőtámasz mennyiség előírásával, de lassan lejjebb adta, és már egy két perces táncvideó elküldésével is beéri. Frísztájl, ahogy mondja, mire csinálunk egy nagyon menő rapelős kisfilmet a tesómmal. Így ezt a feladatot ő is kipipálhatja. Mostanra az is elég az edzőnek, ha neki is nyomunk „egy online vagyok” gombot, vagy megnézünk a Netflixen egy filmet egy híres sportolóról. Anya szerint a Maraton életre-halálra a csúcs, de nekem az uncsi. A Süki szerint is menő a széles váll és a keskeny csípő, az olyan szelfire buknak a csajok, ahol látszik a bicepszünk, így akár meg is csinálhatnánk azt a napi harminc fekvőtámaszt. Főleg, hogy már unalmamban többet eszem. Mi lesz, ha még be is érik az a sok minden a kertben, és apa fog főzni?
Remélem, hogy abból ő fog egy jó kis olasz spagettit összedobni, mert több érzéke van hozzá, mint anyának. Anya csak palacsintát tud sütni, és nem unja meg kétszázig. Igaz, most nem jöhetnek át a szomszédok megenni, ezért tányérra rakjuk, és mikróval fertőtlenítjük az egymásnak küldött kóstolókat. Azóta viszont nem csinál a Vízi néni tiramisut, mert azt nem lehet mikrózni, és anya szerint a nyers tojás biztosan veszélyes. Apa húzza a száját, hogy túl sok minden árt újabban, de nem vitatkozik, inkább kimegy kapálni, ha végre nem esik az eső.
A karantén miatt viszont nem tudjuk meglátogatni a nagyiékat sem, és nekik az online kommunikáció nem megy. Még a telefont is nehezen kezeli szegény mamám, többször küld üres sms-t, mint valódi üzenetet. Próbálom neki elmagyarázni, hogy az ő telefonja is tud kamerázni, hiszen én választottam ki neki apával azt a készüléket tavaly karácsonyra, de a nagyi szerint azt mindenki látja, így inkább nem próbálkozik. Apa azt ajánlja, hogy hagyjam rá, mert én is ilyen leszek öreg koromra. Kizárt.
Az osztálycsoportba beírom, hogy én már úgy látom, valamilyen formán mindenki megkattant. Óca erre azt mondja, hogy erről beszélt, amikor azt mondta, hogy itt a világvége, hogy már nincsenek emberek, csak zombik vannak helyettük. Hülye. Mármint az Óca. Süki szerint az ő anyja is elég hisztis, mert a nagymamája sántikál, és alig tud műtét nélkül mozogni.
Nálunk is nehéz. Anya mindig fáradt, apa ideges. A haverokkal nem lehet találkozni, csak chatelni, de az nem ugyanaz. Mangóval mehetek sétálni, esetleg apának segíthetek az ágyások mellett, de a legjobb, ha otthon kuksolok, és nem keresem a bajt. Olvassak, mondja anya. Apa szerint is tanuljak, és legyen több diplomám, akkor nem járhatok úgy, mint ő, mert mindig lesz alternatíva, ha munkát keresek.
Sosem tudtam otthon ülni, főleg nem olvasni, miért lenne most másképpen? Mikor már idegesítően sokat kérdezgetem, akkor megengedik, hogy biciklizzek a környéken, inkább, mint hogy buszra szálljak. Pedig a buszon se veszélyes, mert nagyon szép halálfejes maszkom van, amit a nagyi varrt, és nem fogdosok össze semmit feleslegesen. Miközben készítette a nagyi a maszkot, nem tudta a kamerával megmutatni milyen, de amikor elkészült vele, kirakta a kerítésre egy szatyorban. Én pedig vittem egy-két dolgot, amit anya vásárolt neki, aztán cseréltünk pakkot, és messziről dobtam csak puszit. Anya azt mondta, nagyon vigyázzak az úton, mert nagy kincs van a nagyinak küldött motyóban. Mint kiderült, százforintos élesztő és egy halom régi keresztrejtvény. Nem tudom, minek az élesztő, mikor nem is esznek pizzát a nagyiék, de talán rejtvényt még szokott fejteni. Én másmilyennek képzelem a kincset.
Örülök, amikor megkapom a bicajt, és legalább kicsit lépek otthonról. Úgy intéztem, hogy Liza is akkor menjen a nagypapájához. Neki egy fura vitaminkészítményt kell leszállítani, amit valami kuruzslótól egy vagyonért szerez be az anyja. Találkozunk Lizával, és mikor nem látja senki, a tiltás ellenére hosszan megöleljük egymást, mert már nagyon unjuk ezt a megkattant, hideg-rideg zombi világot. Sőt, a Liza azt mondja, neki már a suli is hiányzik kicsit. Én ezzel nem értek egyet, mert kilencedikes vagyok, ilyenkor jobb a lógás, és különben is a fiúk nem érzékenyülnek el soha.
Azért este lefekvés előtt előveszem az osztályképet, és mindenkinek egyenként jobb évet kívánok. Megígérem, hogy mindig veszek maszkot, csak hadd öleljem meg őket.
Megjelent Jekkel Gabriella 2020 novella pályázata keretében. Szeretem a gyerek szereplőkben rejlő őszinteséget.