– Engem keres? – lépett Zsigmondy Vilmos elé egy furcsa öregember. Kifogástalanul öltözött úr volt. Fekete cilindere alatt teljesen ősz, de arca ránctalan. Fehér kesztyűs kezével egy sétapálcára támaszkodott, fémből készült vége egy hegyes orrú kutyafejet ábrázolt.
Alig volt a nyüzsgés a fúrótorony körül, már nem voltak kíváncsiskodók, csak megfáradt munkások lézengtek. Kilenc eredménytelen év után teljes reményvesztettség ült ki az arcukra.
– Nem keresek senkit. Hacsak nem azért lábatlankodik itt, mert szeretne befektetni ebbe a bukott vállalkozásba – sóhajtott fel Zsigmondy, a Magyar Mérnök és Építész Egylet tagja, a bányászati csoport vezetője. – De figyelmeztetem, drága és kockázatos céget tudok csak ajánlani. Egy őrültséget. Ein Unsinnigkeit – ha így jobban tetszik.
A mérnök érzéketlen és udvariatlan volt. Olyan sok emberrel tárgyalt az elmúlt évtizedben, hogy egy pillanatra – rá nem jellemző módon – a teljes csüggedés lett rajta úrrá. Hallgatta a fúrók monoton brummogását, és kétségbeesetten várta, hogy történjen végre valami. Napok óta szinte delejezte a szerkezetet, de a kitartó forgómozgáson kívül semmi nem történt.
– Mit talált eddig?
– Iszapot. Különleges, ígéretes összetétellel. Ráadásul egyre forróbbat. De nem akarom fárasztani. Legalább ötszázszor mondtam már el, hogy kizárt, hogy tévedjek a számításaimat illetően. Itt víz van, legalább olyan jó, mint Budán. Rengeteget publikáltam, írtam, kérvényeztem, könyörögtem – elfáradtam.
– Miért gondolja, hogy a Rákos homokjában víz lehet? A Jóisten nem lehetett ennyire bőkezű, hogy a pöstiek is részesedjenek Pannónia Quelléjéből.
– Nem jós vagyok, hanem mérnök. Nem tudom megmondani, milyen meleg lesz, vagy milyen összetétele lesz a víznek, bár a kőzetek és a rétegek vizsgálata alapján vannak sejtéseim, de azt teljes bizonyossággal tudom, hogy víz lesz. Egészen pontosan: van. Csak le kell mennünk odáig.
– Mégis meddig?
– Nem tudom. Kilencszázhatvanhat méternél tartunk. Korábbra vártam.
– Szép szám. És meddig tervez lemenni?
– Akár a pokolig is elmentem volna.
– Akkor csak idő kérdése. Még fiatal, miért olyan izgatott?
– Ötvennyolc vagyok. Nem vagyok már fiatal, és elfogyott a pénzem – a mérnök maga is meglepődött a hirtelen jött őszinteségén, amit az ismeretlennel szemben tanúsít. – Holnap a jogosultságot is elveszítem, hogy a főváros domíniumán fúrhassak.
– Azért bánatos, mert nem lesz víz, vagy azért, mert van, de már nem maga találja meg?
– Az ugyanaz.
– Pedig van különbség.
– Nézze, most már nem hagyhatom abba. Ha itt szállok ki, a korábbi eredményeimet is megkérdőjelezik. Pedig József főherceg joggal lehet hálás. A Margitszigetnél három év alatt elértem, hogy háromszor annyit érjen a terület. De vannak egyéb érdemeim is: megmentettem Harkányt, még Alcsúthon is vizet fakasztottam, pedig minden kiszáradni látszott.
– Fortuna ilyen. Jön-megy. Olmütz után ez mégis sikersztori, nemdebár? Hiszen nemcsak, hogy idő előtt kiszabadult, de azóta ugyanannak a császárnak a lovagkereszt kitüntetését is megkapta. Nem sokan mondhatják el ezt magukról.
A mérnök már vette is a nagy levegőt, hogy replikázzon, és folytassa a panaszkodást, annyira kétségbe volt esve. Ebben a pillanatban azonban eszmélt, hogy a titokzatos idegen tud Olmützről, ahol majd egy évet raboskodott. A szabadságharcban való részvétele miatt fogták el, de alig valaki tudott sötét múltjáról.
– Ki maga? – kapta fel a fejét.
– Nézze, maga bajban van. Ebben a pillanatban, csak a megoldás számít, irreleváns, hogy ki vagyok. Das ist ganz egal, wenn Sie wollen.
– Igaz, de holnap az emlékemet is eltemetik, úgy hogy még életben vagyok.
– Még van pár éve.
– Wirklich? A bukás után jobb lenne, ha a Donauba ölném magam. Na nem, már csak azért is a Dunába fogom.
– Mit áldozott már fel ezért a projektért?
– Mindent. Az egyéb munkákat, a tudományos tevékenységet, vagyont, családot, szerelmet.
– Lehet, hogy ez nem elég…
– Igaza van, még ennél is többet: a jóhíremet. Bolondnak fognak gondolni. Az ismerőseim már így sem ismernek meg az utcán. A vesztes oldalán senki nem szeret megjelenni. Akik tíz éve a társaságomat keresték, mostanra mind elfordultak tőlem.
– Szerintem maga egyetlen dolgot veszített el.
– Ki maga, hogy így beszél velem? – kérdezte a mérnök inkább gyanakvóan, mint mérgesen.
– Elég öreg vagyok, és sokat láttam ahhoz, hogy ezt megengedjem magamnak. Ismétlen: maga csak egyetlen dolgot veszített.
– Mire gondol?
– A bizakodásra.
A mérnök hangos, cinikus nevetésben tört ki. A hangja furcsán csengett a fúrótorony dörmögése mellett.
– Kinevethet, de gondolja végig. Csak a reményt vesztette el, a többit önként adta fel. Önként áldozta be a vagyonát, a jóhírét, a családját, talán a szerelmét is, bár szívügyekbe nem avatkozom. Hidegen hagy az ilyesmi.
– Lehet, de ennyi idő után megesik, hogy az ember mindent felad.
– Ismétlem, még mindig nem adott fel mindent.
– Már nem maradt semmim, nézzen rám, egy roncs vagyok.
– Segítek magán, csak árulja el, mi a legnagyobb álma?
– Őszintén?
– A legőszintébben.
– Az a vágyam, hogy ezen a helyen még száz év múlva is egy emlékmű álljon, amely a dicsőségemet hirdeti. Most maga jön: nevessen ki nyugodtan. Vagy segítsen, ha tényleg tud.
– Áldozza be azt is! Akkor legalább meglátja, milyen az, amikor valóban mindent egy lapra teszünk fel.
– Ilyet nem lehet beáldozni. Egy álmot?
– Dehogyis nem! Döntsön így! Engedje el!
– Tudja mit? Megelégszem csupán egy évvel a száz helyett, csak törjön fel végre a víz!
– Ez a beszéd! Segítek.
Zsigmondy Vilmos kútjából másnap 970 méter mélyről süvített fel a 74 fokos víz. A dicsőséges voltát hirdető Gloriette csupán 1895 és 1896 között állt a mai Hősök terén, utána a Széchenyi-hegyre helyezték át. Bár a mai napig a Széchenyi fürdőt táplálja a kút forró vize, a fürdőt mégsem róla nevezték el.