A nagy autó megállt a tilosban. Kipattant belőle két tagbaszakadt férfi, terepszínű ruhában, dzsekiben, kesztyűben. Felnyitották a csomagtartót, és pakolni kezdtek. Láncfűrész, daráló, benzineskanna, hosszabbító, és éles metszőollók kerültek elő. Gyorsan kellett dolgozniuk, mert hamarosan vége a tanításnak, és tele lesz a park és a kis játszótér.

A közösségi kert kialakítása sok szempontból volt hibás, de vállalták, hogy két fizető kuncsaft között megpróbálják rendbe szedni, amit lehet. Egy arra kanyarodó terepjáró sofőrje, akinek pár percet várnia kellett, amíg végeztek, letekerte az ablakot, és hangosan kiordított: muszáj ezt pont most? A két kertész összenézett, és egyetlen szó nélkül megállapították, miért szeretik jobban a növényeket. Becipekedtek a kerítésen belülre, és haditervet készítettek, hogyan tudnak végezni a legszükségesebbekkel. Nemcsak a közelgő tömeg szorította őket, hanem a hirtelen kirobbant jó idő, amely minden átmenet nélkül félresöpörte a telet, és alig pár napot adott a korábban hetekig végezhető munkákra.

A tér bicegő gondnoka már várta őket.

– Köszönöm, hogy eljöttek! A központnak évek óta rimánkodunk, hogy küldjenek valakit. Rendes maguktól, hogy köszönömre vállalják.

Néhány perc múlva felbőgött a láncfűrész, csattogott a nyeles olló, és a senyvedő városi fákról csak úgy potyogtak a kifeszített ponyvára az elszáradt ágak, rosszul növő gallyak. A sebeket fertőtlenítették, siettek.

Közben elérkezett az iskola vége, egyre többen jöttek ki a közeli iskolából és óvodából a tanítás után egy kicsit játszani, pihenni, és zsivaj töltötte be a helyet. Eleinte senki nem foglalkozott az ott dolgozó férfiakkal, majd megállt mellettük egy négyéves forma fiú műanyag motoron, és megkérdezte, mit csinálnak. Egyikük részletesen elmagyarázta neki, hogy mely ágakat és miért vágja le. A kisfiú nagyon elcsodálkozott.

– Nem fáj a fának?

– Nem, segítünk neki, hogy ne legyen beteg.

– Én is segíthetek? – kérdezte.

Találtak neki munkát.

– Vidd el ezt az ágat a darálóig, a gondnok bácsinak. Csak a földön húzd, nehogy kiszúrd valaki a szemét!

A kisfiú eldobta a motort, átvette az ágat, és húzta maga után, miközben bal kezét nagyon akkurátusan maga elé tartotta, hogy utat biztosítson. A barátai felfigyeltek rá, köré gyűltek, kérdezték, mit csinál, majd szaladtak ők is a kertészekhez.

– Mi is szeretnék ágat húzni! – üvöltötték egymást túlharsogva.

Sorban adogatták a levágott részeket a gyerekeknek. Az elszállítani való gyorsan fogyott, olyan ütemben jöttek a kicsik. Az anyukák boldogok voltak, hogy szusszanhatnak, egymással trécseltek, vagy a telefonjukat nyomkodták. Néhány perc múlva már nem tudták olyan ütemben vágni az ágakat, amilyen ütemben jöttek az apróságok, mégis megpróbálták egyenként elmagyarázni, hogyan vigyék a veszélyes darabokat, amit igyekeztek egyre kisebbre szeletelni. Egy kislány, rózsaszín hercegnős ruhában büszkén emelte magasra a szerzeményét, amit két barátja elé tolakodva kaparintott meg.  

– Ez a legnagyobb! – jelentette ki.

A férfi megkérte, hogy tartsa lefelé.

– Nem, mert én így is ügyes vagyok! – és már indult keresztül a gyerektömegen, és hadonászott a levegőben.

– Elveszem, ha nem irányítod a föld felé! – intette a kertész.

– Nem! – közölte a kislány dacosan, és egyet dobbantott a jobb lábával.

A kertész egyetlen lépéssel átlépett a körülötte tolakodó gyerekeken, és elvette az ágat. A kislány egy másodpercre lemerevedett, majd elsírta magát. Először senki nem vett tudomást a hisztiről, és folytatták a munkát. Az óbégatás azonban csak nem csitult, és mind többen gyűltek köré. Kérdezgették, vigasztalni próbálták. A kislány néha felnézett a könnyein át, hogy lássa a hatást. A férfi nem foglalkozott vele, de a gyerekek megszeppentek. Egyre többen meredtek értetlenül a kertészre, akik eddig segédkeztek, azok is visszafordultak a többiekhez.

Miután továbbra sem szűnt a hangzavar, odasétált egy anyuka a gyerekcsapathoz. A kicsik egymást túlharsogva mesélték a történteket, ki-ki a saját szájíze szerint. Közben másik két nő is csatlakozott az egyre dagadó csoporthoz. Egyikük, aki csak most érkezett, váratlanul odalépett a kertészekhez.

– Kérem, azonnal tegyék le a szerszámokat! Hívtam a rendőrséget.

Egy másik szigorú arcú nő is megjelent.

– Egy vagyont elraknak azért, hogy csonkolják a fákat, és közben bántják a gyerekeket?

A közelebb álló férfi annyira megrökönyödött, hogy csak dadogni bírt.

– De-de-de…asszonyom! Ezeket a munkákat három éve meg kellett volna tenni, és nem nekünk!

– Elnézést, nem történt semmi, csak a kislány… – de nem tudta végigmondani a társa, mert közben kiért egy szirénázó rendőrautó.

– Uraim! Mi ez a rendbontás?

– Csak a munkánkat végeztük, amikor… – kezdte az előbb még dadogó kertész.

– Zaklatták a kislányt! – vágott közbe az egyik felbőszült nő.

A rendőr szemöldöke felszaladt, jelentőségteljesen ránézett a társára, majd a hercegnőruhás gyerekre, akinek addigra vörös volt az arca a zokogástól.

– Bántottak, szívem? – guggolt mellé az egyenruhás.

– Igen – szipogott tovább a kislány, mire minden szempár a kertészre szegeződött. Még az immáron ijedt barátjáé is.

A fenti írásom a Nyugat Plusz kiadványában megjelent 2021. márciusában.