Lekváros bukta és hypo szag terjengett a levegőben, ami furcsa hangulatot kölcsönzött az otthonnak ezen a hideg szerda reggelen. Vica mikor megérezte, rögtön tudta, hogy közeledik a karácsony, azért lesz bukta. A konyhás néni mesélte neki, hogy azt könnyebb készíteni, mint bejglit. Szegény az eklézsia, és a mák vagy a dió nem is kisgyerekeknek való. A legkisebb, Noémi nem tudta, mi az eklézsia, azt sem tudta, hogy mi a karácsony, csak a lelkesedést érezte, és lassan rajta is úrrá lett az izgatottság. Ricsi már hetek óta áradozott az ünnepről, mert akkor mindenki kap ajándékot, nemcsak az, akinek születésnapja van. Tavaly Ricsi béléses kesztyűt kapott. Már néhány nappal korábban odaadták neki a nevelők, hogy tudjon kint játszani, mert szokás szerint az ünnep előtt érkezett az első hó. Nem sok esett, ezért a szomszéd ház kertjébe kúsztak a rossz kerítésen át, és adogatták egymásnak a havat, hogy legalább egy egészen apró hóember kerekedjen belőle. A kesztyűt egy idegen nő adta be az otthonba, egy nagy zsák egyéb ruhával, mert a fia kinőtte őket. Hasonló színű sapka és sál is volt hozzá, mindegyikben elrejtve a nő fiának régi óvodai jele, egy traktor, amit elfelejtett belőle kiszedni. A sapka viszont Vicához került, Ricsinek nem kellett, túl lányosnak tartotta a lifegő bojtja miatt, a sál pedig nagyon szúrt, így annak végül nem akadt gazdája. Vicát azonban még az ismeretlen fiú óvodai jele sem zavarta a belső címkén. A traktoros fiú az egyik bátyám, azért lett az enyém a sapkája, dicsekedett.
A gyerekek az óvónénikkel színes papírokból kivágott köszönőlapokat készítettek azoknak, akik ajándékot hoztak az otthon lakóinak. Ha akartak, rajzoltak és festettek az igazi szülőknek is, hátha eljönnek értük, Ricsi tavalyi festménye a hóemberről még mindig a falon lógott.
Valójában még néhány nap volt az ünnepig. Ezúttal vendégségbe vártak valakit a szilvalekváros buktával. A dadusok élénkebbek voltak a szokásosnál. Mária néni, az intézet vezetője hajat mosott, és a szebbik köpenyét vette fel, azt, aminek a zsebeit hímzett tulipán díszítette. Ahányszor az otthon előtt elment egy autó, az ablakhoz futottak a gyerekek, és lábujjhegyen pipiskedve figyelték az emeletről, ki érkezett. A sokadik vaklárma után, egy ezüst színű terepjáró leparkolt a ház előtt. A karosszériája fénylett a gyenge téli napfényben. Kiszállt belőle egy férfi. Átment az autó másik oldalára, és kinyitotta az ajtót a nőnek, aki még a szájrúzsát igazította a napellenzőbe rejtett tükörben. Kisegítette, majd átkarolta a nőt, az visszaölelte, de eközben gyűrűje beakadt a férfi sáljába. Sokáig tartott kioldozni az ékszert, legalábbis a gyerekeknek hosszú időnek tűnt, amíg a felnőttek a ház előtt szöszmötöltek.
– Ne haragudj, teljesen szét vagyok esve! – mondta a nő, és sírásra fordult a szája. A férfi óvatos, gyengéd csókot lehelt rúzsos szájára, és elindultak a kapu felé. Ahogy becsukták maguk mögött a nehezen nyíló ajtót, mintha minden hangot kirekesztettek volna az épületből, teljes csend lett. A földszinten üdvözölték egymást a vezetővel, majd bevonultak Mária néni irodájába. A zárt ajtók mögött aztán elhangzottak az instrukciók. A nő egy bolyhos játékmacit vett elő a táskájából, de Mária néni nem engedte, hogy bevigye a gyerekek közé.
– Majd odaadják a gyermeknek, ha már biztosak a dolgukban. Ilyenkor még előfordul, hogy a szülők meggondolják magukat, és az sem lenne szerencsés, ha a többiek látnák.
– A többi gyerek is ott lesz? – döbbent meg a szőke hölgy.
– Igen, ők nem tudhatják, kihez érkeztek. Mi csak úgy hívjuk, hogy ez egy indifferens megtekintés. Segít meghozni ezt a komoly döntést. Amikor elszánták magukat, a következő alkalommal már csak vele találkoznak. Akkor átadhatják az ajándékot.
– Megértem, hogy aggódik, Mária, de kizárt, hogy meggondoljuk magunkat. Pont ilyen kisfiút szerettünk volna – érzékenyült el a nő. – Bocsánat, rettentő nehéz időszakon vagyunk túl. Huszonharmadikán lenne annyi idős a fiúnk, mint most Ricsi.
– Sajnálom, ami magukkal történt, de Ricsi egy másik kisfiú, másik hátizsákkal, ezt kérem, ne felejtsék! – figyelmeztette Mária. – És még valami. Kérem, ne nézzenek egyik gyerek szemébe se, messzebbről figyeljék a kisfiút. Maguk most az otthonba jöttek vendégségbe, nem a kiszemelt gyerekhez.
Egy pisszenés nem hallatszott a gyerekek között, a lépcső korlátján csimpaszkodva lestek lefelé, mikor nyílik az iroda ajtaja. Úgy álltak a nevelők is mögöttük, mint egy születésnapi torta felett, mintha visszatartott lélegzettel lesnék, kinek teljesülhet a kívánsága, ki lesz az, aki teleszippanthatja a tüdejét, hogy megpróbáljon egyet fújni.
– Azért jöttek, hogy gyereket vigyenek haza karácsonyra. A néninek lesz ajándékba – súgta Ricsi Noéminek és Vicának. A kiscsoportos Noémi nagyon kíváncsi volt, mert Ricsi korábban is többször mesélt neki arról, milyen a családolás, amikor a szülők vesznek maguknak gyereket. Kicsit gondolkodott, aztán beszaladt a polcához, és kicserélte a hajában lévő csatot a lila színű virágosra, majd csendben Ricsi mellé bújt vissza.
– Tuti, hogy kicsit fognak választani. Én már iskolás vagyok, és nagyon okos. A nagyokkal és okosokkal nem vesződnek – folytatta Ricsi.
– Ha itt hagyott az igazi anyukánk és az apukánk, szerintem nem visznek el ők se – jelentette ki Vica meglepő komolysággal.
– Az én szüleim nagyon szerettek, de meghaltak, miután megszülettem – mesélte Noémi tárgyilagosan.
– Az nagyon jó hír! Akkor biztosan kapsz új anyukát és apukát. Az én anyukám él, csak nagyon beteg, ezért nem tud dolgozni menni és nem tud hazavinni – zárta le a beszélgetést Ricsi.
Lassan nyílt a vezető szobájának az ajtaja, és elindultak felfelé a felnőttek. A gyerekek erre gyorsan betódultak a hálóterembe. Mindenki azzal kezdett foglalatoskodni, ami épp a keze ügyébe került. Gondosan olyan helyet választottak maguknak, ahonnan mindent látnak, és őket is jól látni. A szobában alacsony ráccsal körülvett kiságyak sorakoztak, mellettük nyitott polcon ruhák, csak egy-két nyúzott plüss feküdt az egyforma ágytakarókon. A gyerekek látszólagos közönnyel folytatták a másodpercekkel előbb kezdett tevékenységet. Kis idő múlva a felnőttek mímelt távolságtartása annyira felbosszantotta Ricsit, hogy eldöntötte, lépni fog. Felhívja a figyelmet Noémira. A többiek kezéből kitépte a játékot, cukkolta őket, csak a kislányt nem bántotta, lássák, hogy Noémi milyen szerethető gyerek. Szigorú arckifejezéssel jelezte a kislánynak, hogy húzza lejjebb az ágytakaróját, mert a gumilepedő sarka kilátszik. Noémi engedelmeskedett, majd magához vette az ágyán pihenő majmot, amit máskor sosem mozdított el onnan, és leült a szőnyegre. Miután szétsöpörte egy másik kisfiú építőkockáit, odakuporodott mellé Ricsi. Vica is hozzájuk telepedett. Lassan mindannyian egy kupacban csücsültek, mintha egymás mellett lenne a legjobb dolguk, és már nyíltan lesték a vendégeket. A pár zavarban volt. A nő egyre gyorsabban forgatta az ujján a fényesen csillogó gyűrűt, és egy nagy orrfújással palástolta, hogy kicsordult a könnye.
Nemsokára belépett a dadus a tálcán a sok buktával, ami feloldotta a feszültséget. A férfi elcsodálkozott, hogy a gyerekek milyen boldogan szaladnak és vesznek a szilvalekváros süteményből. Az unokaöccsei mindig fanyalognak a nagymamának, hogy a szilva nem elég édes. Az édességgel együtt megjött a gyerekek hangja is, és itt-ott fojtott viháncolás hallatszott. A nevelők bábelőadáshoz készülődtek. Addig a gyerekek kiszaladtak, kezet mosni, elpakolták a sok kis műanyag tányért, apró székeket vettek elő, amit a nagy tévés dobozból eszkábált és kifestett bábszínház előtt tettek le.
Noémi, Vica, Ricsi, Ferkó, Iván és a többiek félkörben ültek, és figyelték az előadást, de lopva továbbra is szemmel tartották a jövevényeket. Mellettük a nő és a férfi egy-egy sámlin üldögélt. A férfi szelíden simogatta a nő kezét, aki már lassabban forgatta a gyűrűjét. Csendben nézték ők is Tündér Ilona és Árgyélus királyfi egy jelenetét, és egy pillanatra belefeledkeztek az örökké összetartozó szerelmesek történetébe.
A darab után elköszöntek a gyerekektől. A búcsú rövidre sikerült. Az otthonban senki nem beszélt a történtekről, mintha semmi rendkívüli nem történt volna, lassan visszaállt a rend. Délután fenyőfa díszeket készítettek, Ricsi Noémit leste, aki csendben és magabiztosan színezett. A kisfiú azonban este, a vacsoránál úgy érezte, hogy nem várhat tovább. Egy ásványvizes palack nyakáról leszedte a műanyag karikát, és átadta Noéminek.
– Biztosan érted jönnek vissza, úgyhogy adok egy gyűrűt, mert akkor te leszel a feleségem. A férjek és feleségek mindig összetartoznak. Nagyok leszünk, lesznek gyerekeink, de mi nem halunk meg, és nem is leszünk betegek, rendben?
– Rendben – mondta Noémi csendesen, és alvás közben is markolta a műanyag karikát, ami hatalmas volt vékonyka ujjára.
Másnap reggel Marika néni még mindig a tulipános köpenyében, a reggeli után az irodájába hívta Ricsit. A kisfiú feldobódott, hátha idén hazamehet az anyukájához karácsonyozni, vagy legalább kap tőle ajándékot.
– Szia, Ricsi. Hogy tetszett neked a tegnapi néni és bácsi, akik nálunk jártak?
– Elviszik Noémit? Tudtam, hogy elviszik Noémit! – fakadt ki egy pillanat alatt a kisfiú.
– Nem, nem Noémit viszik el, Ricsi. Hozzád jönnek vissza, úgyhogy remélem, kedvesnek találtad őket. Ismerkedjetek, az ünnepekre már egy napra náluk lehetsz.
– Az nem lehet, mert idén anyu biztosan jön értem – jelentette ki a kisfiú.
– Tudom, hogy te vagy a legokosabb, és megérted, ami történt. Anyukád megadta neked a legnagyobb ajándékot, amit adhatott: annyira szeret, hogy lemondott rólad.
Ricsi, mint egy okos, nagyfiú bólintott, és egy szót sem szólt. Visszament a szobájába, kidobta a képet a hóemberről, és az ágya szélén ülve várta a látogatóit.
Megjelent az Aposztróf Kiadó Dimenziók 11. kiadványában.