– Ne félj már, nem annyira hideg – kiabált a férfi, közben erőteljes lábmozgással tartotta fenn magát a vízen. – Gyere, legalább gyakoroljuk!

Egy hétéves forma kiskölyök toporgott a stégen. A vastagon bekent naptej megszáradt rajta, már az ebédet is rég megemésztette, és nem jutott eszébe több kifogás.

– Inkább a Zsuzsikával együtt ugrom – vágta rá, sarkon fordult, és elrohant, hogy megtalálja a húgát.

 A kislány már szaladt felé a hosszú mólón, gyorsan párolgó vízfoltokat hagyva maga után.

– Ugrasz velem? – kérdezte Peti a kislányt, és megragadta a kezét.

A kislány nem kérette magát, együtt robogtak a stég végébe, de az utolsó pillanatban elengedte Peti kezét, és messzire lökte magát. Felhúzott térdekkel repült egyedül, kezével befogta az orrát, és hatalmas csobbanással érkezett a vízbe. Néhány másodpercig süllyedt a feje felett összezáruló, zölden csillámló vízben. Peti önkéntelenül tett egy lépést a móló széléhez, hogy jobban lássa, mi lett a kislánnyal. Egyszer csak megjelent a feje. Hosszú haja rátapadt az arcára, nem látott semmit. Megrázta magát, és hangos nevetéssel az apja karjaiba úszott. Nyomott a férfi arcára egy cuppanós puszit, és már siklott is kifelé, hogy megismételje a mutatványt.

A férfi mosolyogva követte a tekintetével, majd visszanézett a fiára, és azonnal elkomolyodott a céltalanul tébláboló kisfiú láttán.

– Látod, Zsuzsi lány létére milyen ügyes? Gyere te is! – kiabált.

Peti hátrafordult a part felé, teljesen üres volt, az anyja már felment a házhoz vacsorát készíteni. Csupán Zsuzsi alakja tűnt fel távolabb, ahogy nagy lábemelésekkel kecmergett ki a vízből. A kisfiú nem akarta megvárni, hogy a húga megint megelőzze, inkább megpróbált önállóan túllenni a bátorság próbán. Szinte delejezte a vizet a tekintetével. Az csak víz – mormogta magában. Az apja fellelkesedett.

– Fejest, fiam!  

Peti egy pillanatra megtorpant, de már nem volt ideje megállni, vagy újrakezdeni, és ellépett a stégről. Annyira bizonytalanul lendült, hogy a hasa érte először a vizet. A becsapódás helyén égett a bőre, az orrába felzúduló víz feszítette a fejét. Nem merte kinyitni a szemét, csupán a hangok alapján próbált támpontot találni. Apja azonban ezúttal nem szólt, ezért erős rúgásokkal elindult abba az irányba, amerre sejtette a férfit. Ugyanabban a pillanatban Zsuzsi közvetlenül mellette zuhant a tóba. A kislány véletlenül a vállát érte, mire Peti feljajdult.

– Ne befelé ússzál, az isten szerelmére, hanem kifelé, mert így útban vagy! – mordult rá az apja.

A kisfiú a szemét továbbra is inkább csukva tartotta, csak résnyire és rövid időre nyitotta ki, hogy annyit lásson, mi kerül az útjába. Sajgott a válla, féloldalas kutyaúszásban igyekezett kifelé. Még hallotta, amikor az apja Zsuzsi felé fordult.

– Jól vagy, kincsem?

– Igen. Ugye, mekkorát ugrottam? – kérdezte a kislány nevetve.

– Láttam, nagyszerű volt – dicsérte a férfi, majd Peti után kiáltott. – Na még egyszer!

Peti kiért a víz szélére. Karja és válla piroslott, ahol az ütés érte. Lassan vonszolta magát a mólón.

– Tempósabban, addig nem megyünk haza, amíg nem sikerül – sürgette az apja.

Kishúga ismét elviharzott mellette, talpacskái hangosan csattogtak. Tá-tá-tá-tá-tá – dobogták. Súlya alatt sorra rázkódtak a frissen pácolt lécek. Fékezés nélkül ugrott a végén, nagyot emelkedett, majd hangosan loccsant. Amint újra kint volt a feje, teli torokból felkacagott.

– Ez az, ügyes vagy! – nevetett vele az apja. – Na, Peti, rajtad a sor!

A kisfiú határozottan haladt a deszkákon, de nem futott. Tá-tá-tá, szólt az ő ritmusa valahogy sokkal lassabban. Száját összeszorította, szeme összeszűkült, ahogy koncentrált. Elképzelte az egész ugrást. Menni fog.

– Gyorsabban, így nem lesz jó. Mintha az én fiam lennél! – üvöltött egyre hangosabban az édesapja.

– Egyszer elég? – kérdezte Peti, és megköszörülte a torkát, hogy ne hangozzon olyan bizonytalanul.

– Persze, csak csináld már, mert megfagyok itt ilyen sokáig! – hagyta rá a férfi.

A kis Zsuzsi még mindig a vízen lebegve visszafordult a bátyja felé, közben vidáman csapkodott a karjaival.

– Gyere, Peti, nagyon könnyű! – kiabált.

Peti azonban megrekedt a stég szélén, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nem bírta rávenni magát, hogy megint nekiinduljon. Lábujjai görcsösen kapaszkodtak az utolsó deszkába.  

– Fej és törzs egy vonalban, egyenes a láb, kezek a fül mellé, kézfejek egymáson. Nagy levegő, és térdből rugaszkodj! Nem nehéz.

– Tudom, hogy nem az – válaszolta halkan Peti, de senki nem hallotta őt olyan messziről. – Kezek egymáson, egyenes láb. Kezek egymáson… Nagy levegő. Tá-tá-tá. Le-ve-gő.

Csend lett, figyelték őt a vízből. Egyszer csak Zsuzsi tenyérrel rácsapott a víz felületére, a vidám hang kizökkentette a fiút a koncentrációból.

– Minél többet vársz, annál rosszabb. Lendülettel, különben nem lesz belőle semmi! – csattant fel az apja.

Peti ebben a pillanatban nagyra nyitotta a szemét, majd azonnal becsukta. Elrugaszkodott, a térde, a lábfeje kiegyenesedett a levegőben, spiccbe préselte a lábujjait. Úgy sikerült minden, mint a nagykönyvben. Zárt karjai szépen simultak a vízbe, alig pár csepp fröccsent utána. A mozdulat közben érezte, hogy végre megcsinálta, és elégedett lehet az apja. A lábával finoman krallozni kezdett, miközben még mindig lefelé haladt. Büszke volt, örökké így akart maradni. Kis teste suhant a vízben. Szorosan egymásra fonódó kezei befúródtak a tó alján lévő iszapba. A puha, nyálkás anyag érintése kizökkentette, hirtelen kinyitotta a szemét, megrémült, hogy nem lát semmit, csak néhány az orrából felszökő buborékot.

– Nem jó, majd legközelebb – mondta lemondóan az apja, és magához szorította Zsuzsikát.

Peti nem hallotta, még mindig a víz alatt rekedt. Kapálózott, lábával kereste a talajt, hogy felrúgja magát, de csak pörgött maga körül, nem tudta, hol van fent és lent. A víz az orrába tört, belülről feszítette. Pánikba esett, kinyitotta a száját, és össze-vissza kalimpált. Szeme nagyra nyílt, a gondolatai tovább tágították azt a néhány másodpercet. Nem nehéz, nagy levegő, levegő, levegő! Tá-tá-tá. Le-ve-gő – visszhangoztak benne apja parancsai. A tó vize végre világosodott, Peti rúgott egyet, mire a feje a felszín fölé ért. Tágra nyitotta a száját, levegőért kapott, mintha bekapná az egész világot. Köhögött, prüszkölt, köpködött, és rúgkapált kifelé, a part felé.

– Ezt még gyakorolni kell – jegyezte meg a férfi, magához húzta a rajta csimpaszkodó kislányt, és úszva elindult vele a part felé. – Gyere fiam, már átfagytam miattad.

Peti az apja után eredt. Fájt az egész mellkasa, de nem tudta, mitől, hiszen azt nem érte ütés, és ahogy megtapogatta, már a válla sem volt érzékeny. A parton akkurátusan belebújt a papucsába, maga köré tekerte a nagy törülközőt, ami a földet súrolta, és csattogott az apja és Zsuzsi után. Édesanyja vacsorával várta őket. Jókedvű, hangos vacsora volt, Zsuzsinak be nem állt a szája, szülei hangosan csevegtek. Peti csendben evett, és hosszan majszolta a falatokat. Tá-tá-tá. Meg-rág-ni – zakatolt a fejében. Korán aludni ment, fáradtnak érezte magát. Édesanyja utánament a szobájába, beszélgetni próbált vele, hogy megtudja, mi nyomasztja.

– Nem tudok fejest ugrani – bökte ki a fiú hosszan unszolás után.

– Csak gyakorolni kell, és nemsokára menni fog – nyugtatta az édesanyja, és homlokon csókolta Petit.

Lekapcsolta az éjjeli lámpát, betakarta a fiát, és halkan behúzta maga után a gyerekszoba ajtaját. Peti azonban nem tudott elaludni. Nézte a plafont, és újra meg újra elképzelte az ugrást – egyszer már majdnem jó volt, csak az iszap okozta zavar és undor miatt rontotta el a végét. Fej, törzs egy vonalban, egyenes láb, kéz fül mellett. Nagy levegő, és térdből. Nagy levegő. Tá-tá-tá. Le-ve-gő – Mondogatta magában. Holnap újrakezdem. Minél többet várok, annál nehezebb lesz – jutott eszébe újra. Gya-ko-rol-ni – tá-tá-tá-tá. Igen, ezt a ritmust kereste!

Kikelt az ágyból, felhúzta a még mindig vizes úszónadrágját, kilopakodott a házból, és elindult a stégre. A kora nyári estén nem volt sötét, és a partmenti fények is szépen világították meg a vizet. Nem volt kint senki, aminek nagyon örült. Fejben sokszor lejátszotta, hogyan kellene csinálni, legalább senki nem zavarja meg.

Tá-tá-tá-tá-tá – igen, ez a jó ritmus. Gyorsan nekifutni, akkor lesz elég lendülete, ahogy a Zsuzsinak is. Levette a papucsát, összehajtogatta a törülközőt és a ruháját, és úszónadrágjában megállt a móló elején. A délutáni rossz ugrás okozta bőrpír már nem látszott. Sokáig pásztázta a horizontot. Tudta, hogy hideg ugyan a víz, de elég egyszer jól megcsinálnia.

Nekifutott, egyre gyorsan kapkodta egymás után a lábait. Tá-tá-tá-tá-tá – nyögtek fel egymás után a deszkák, miközben végre belül is lüktetett benne ugyanaz az ütem. Fej, törzs egy vonalban, nagy levegő, és most beleengedi magát akár az iszapba is. Szép volt a mozdulat, alig csobbant, a víz puhán nyelte el kis testét. Peti nyújtott karral meg sem állt a tó aljáig, akkor maga alá rántott a lábait, és erőteljesen rúgott egyet, hogy mielőbb a felszínre érjen a levegőért. Arra van a fent, erre a lent. Már csak egy dolog kellett. Le-ve-gő. Le…ve…gő. Levegő!!!

1 Hozzászólás

  • Tábori Szabolcs Posted 2021.09.27. 08:34

    Nagyon szép.
    Én is pont ilyen ügyetlen voltam. A kád széléről nem mertem elrugaszkodni Apám kezébe, aki végül magához rántott, hogy segitsen. De ezzel nem segített. Igaz, én nem voltam ilyen ügyes kisfiú sem, aki túllenditi magát a saját nehézségein.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *