Sosem találkoztunk, de olyan sok képet láttam, és annyi történetet hallottam róla, hogy gyerekként azt hittem, hogy személyesen is ismertem a papát. Alacsony, zömök ember volt. Korán elment, a kovácsmesterek ritkán érik meg a nyolcvanat. Elhasználódik a testük a munkában, tíz-tizenkét órát állnak a műhelyben, tonnákat mozgatnak és formáznak meg a tűzben. Mi vonzza őket mégis ebben a kemény munkában? A tűz. A tűz forrósága, lobogása, pattogása és hatalma. Hogy meg tudják formázni általa a vasat, amit az ember korábban a legkeményebb anyagnak tartott. Az is volt, amíg nem akadt az emberére, akinek az akarata és kitartó munkája még a vasat is meghajlította.
A halála után a kovácsműhelye érintetlenül maradt. Állítólag egyetlen dolog került el onnan, a mama minden mást úgy tartott a helyén, ahogy a papa az utolsó munkanapján, huszonöt évvel ezelőtt hagyta. Bár nagyon kíváncsiak voltunk, és sokat kérleltük, de a mama nem engedett minket oda. Csak egy kulcs volt a műhelyhez, amit mindig szem előtt tartott, még papa halála után is. Mesébe illő formájú, majd’ húsz centi hosszú, nehéz vaskulcs volt. Korábban mindig a zárban maradt. Közel ötven éve, egy vasárnap után azonban, a kulcs egy százas szögre került a konyhaajtó mellé, hogy a papa és a mama jól lássa, ha épp nem volt munka. A történetet, amiért odakerült, a mama sokszor elmesélte, így én is tovább tudom adni a gyermekeimnek, úgy ahogyan az megesett.
Ferkó, tizenkét éves kislegényként belopózott a műhelybe, amíg a család a vasárnapi istentiszteletre ment. Betegnek tetette magát, így otthon maradhatott, de valójában csak krétát evett, hogy lázas legyen. Ferkó ugyanis szerelmes volt. Életében először megdobogtatta a szívét egy szép kék szempár. A baj csak az volt, hogy egy másik utcabéli fiú is elmerült ugyanennek a kék szempárnak a mélységében, és az iskolában aztán a két fiú ölre ment a lány miatt. Nem lett belőle nagyobb baj, mert azelőtt szétválasztották őket, hogy kárt tettek volna egymásban. Ferkó és János azonban csak látszólag higgadtak le, és egy valódi, férfias párbajt beszéltek meg, amelyben megküzdenek Juli kegyeiért. Ehhez azonban igazi fegyverre volt szükségük, és Ferkó úgy gondolta, az apja műhelyében kovácsolnak majd maguknak. Amikor már tiszta volt a levegő, kiosont a műhelybe. Nemsokára megjelent János, hiszen neki is kellett kard, és elkelt a segítség.
Ferkó sokszor látta az apját begyújtani, azzal nem volt baj, de a kövek nem izzottak fel elég gyorsan, pedig sietniük kellett. Amíg várakoztak, alaposan átkutatták a műhely minden zugát maradék alapanyag után, ami alkalmas lehetett arra, hogy kardot készítsenek belőle. Keveset találtak, ezért végül azt vették elő, amit János hozott magával. Néhány használaton kívüli vastárgyat tett egy tarisznyába, amit a nagyszülei udvarán szedett össze. Majd megolvasztjuk, jelentette ki a fiú, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Ferkó bólintott. Mindent úgy akart csinálni, ahogy a papa, a falu kovácsmestere. Nem sokat beszélt az öreg, hiszen a nagy hangzavarban nem is volt értelme. A fia tudta, hogy a kovács és segédei kéz- és kalapácsjellel beszélnek egymással, így széles mozdulattal ő is csak rámutatott a fújtatóra, és úgy vette rá Jánost, hajtsa a lábával, hogy rákapjon végre az alig-alig pislákoló láng. János nekiállt a munkának, a tűzhely szépen melegedett. Ferkó a zsebéből elővette a kicsire összehajtogatott papírlapot, amire napokkal korábban megrajzolta, milyennek képzeli leendő gyilkos fegyverét. Egy régi történelemkönyvben nézett utána, hiszen az apja műhelyében csak patkót, abroncsot, szerszámokat, félkész kandelábert vagy kerítéselemeket láthatott. A hajtások mentén kisimogatta a papírlapot, hogy jól látszódjon minden részlet. Hosszasan szemlélte a kockáspapíros rajzot, és próbálta a megálmodott méreteket hozzáigazítani a rendelkezésre álló vashoz. Gondolkodott, fejben számolt, majd nagy sokára szólalt meg.
– Még így is kevés. Rövidebbnek kell lennie a kardnak, különben nem jön ki belőle kettő.
János egyetértően bólintott, kicsit meg is könnyebült, hogy kisebb karddal fognak megküzdeni. Közben hajtotta tovább a fújtatót, Ferkó pedig a szükséges szerszámokat kereste elő. Tudta, hogy az apja mit és hol tárol, és próbált nagy körültekintéssel eljárni, hogy az eszközök pontosan oda kerüljenek majd vissza, ahová valók. Mikor megtalált mindent, ami a most bosszantóan kicsinek tűnő kezébe is illeszkedett, megállt egy pillanatra. Elszaladt a kútra. Vizet húzott a nehéz, abroncsos favödörbe, de érezte, hogy valami még mindig hibádzik. János szótlanul figyelte, majd jobb kézfejével a hasára mutatott, mire Ferkónak bevillant, hogy a vastag bőrkötényről feledkezett meg. Magára kapta az apja kötényét, de ahhoz, hogy simuljon a hasán, hátul mélyen át kellett lapolnia, így alig tudott benne mozogni. Végül az egyik inas kisebb védőruháját vette magára.
Aztán csak figyelték a parazsat, vajon elég forró-e ahhoz, hogy munkához lássanak. Nem volt sok idejük, muszáj volt végezni, mielőtt hazajön a család. Nem sejtették, hogy addigra a kovácsmester már az utca végében járt. A papa ugyanis a templomban, a mise kezdete előtt, szokása szerint odabiccentett János szüleinek. János anyja közben mamánál érdeklődött, hol van a nagyfiú, hiszen a másik négy testvért ünneplőben látta sorakozni az anyjuk mellett.
– Beteg, lázas – jelentette ki Ferkó anyja.
– A mi Jánosunk is – gondolkodott el a másik asszony.
A két férfi összenézett, és Ferkó apja azon nyomban kifordult a templomból. Tudta, hogy rosszat jelent, ha a két kölyök a tavaszi jóidőben egyszerre lesz váratlanul beteg. Öles léptekkel indult haza, és messziről látta, hogy száll fel a füst a műhelyéből. Sietett, nehogy késő legyen, de a világ minden kincséért sem szaladt volna. Ahogy a házhoz ért, a kertkaput csendesen betette maga után, a kutya is csak egy rövidet vakkantott az érkezésére, így a fiúk nem hallották, hogy megérkezett. A résnyire nyitva hagyott műhelyajtóból figyelte a két gyereket. Néhány perc is eltelt, mire János véletlenül odapillantott. Majdnem megállt benne az ütő, és elkiáltotta magát.
– Ferkó, itthon van az édesapád.
Ferkó ijedtében beejtette a fogót a vasruddal, és az egész becsúszott a tűzbe. Az apja odaugrott, és egy másik, nagyobb fogóval mindent kikapott a parazsak közül, és a vízbe dobta a forró eszközöket. János megszeppenve elengedte a fújtatót, hátraléptek mindketten. Az apja is hallgatott, látszott, hogy gondolkodik, mi lehetne méltó büntetés.
– Mit akartatok csinálni? – kérdezte végül.
Ferkó nagy nehezen kibökte:
– Kardot, édesapám.
Alig lehetett hallani a hangját.
– Fegyvert? Azt meg minek?
– Vívni. Jánossal meg akartunk megvívni az Ágoston Juli kegyeiért – hadarta Ferkó, némi büszkeséggel a hangjában.
A papa a bajusza alatt halványan elmosolyodott, és eldöntötte, megleckézteti a fiúkat.
– Mostantól minden reggel iskola előtt két órát, és délután másik hármat nálam megjelentek, és segítetek – közölte a döntését. – Emellett minden lecke készen legyen ugyanúgy, mint eleddig, mert a tanulás alól semmi szín alatt nem kaptok felmentést.
Sem Ferkó, sem János nem mert ellenkezni, de János szülei sem szóltak később egy szót sem, pedig nem hangzott el az egyik legfontosabb, hogy meddig tart a büntetés. Innentől minden reggel öt órakor a két fiú jelentkezett a papánál. A műhelybe nem léphettek be, csak kalapácsot kaptak a kezükbe, amivel egy fadarabot kellett ütögetniük az udvaron. Unalmasnak találták, de egy pisszenés nem hangzott. Mentek és csinálták. A kalapács súlya pedig hétről-hétre nőtt. A papa nem állt mellettük, végezte a saját dolgát, de a fadarab puffanásából hallotta, hogy megfelelően bánnak-e a szerszámmal, és úgy áll-e a kalapács a kezükben, ahogy annak állnia kell. A ritmus fontos volt, az ütemet nem ronthatták el, mert addig nem kapott nagyobb kalapácsot egyik sem, amíg nem csinálták mindketten megfelelően. Hetek teltek el monoton gyakorlásban. Ferkó és János hol egymásra, hol magukra haragudtak, nagyon unták, pedig a munka a nyári szünetben sem ért véget.
Ősz volt és hideg, amikor papa először engedte be őket a műhelybe. Akkor még csak azért, hogy fújtassák a tüzet, hordják a szenet, a vizet, vagy amit a papa kért tőlük. Mikor úgy ítélte meg az öreg, hogy kellően felkészültek, akkor kezdte megtanítani nekik a jeleket. Sokáig gyakorolták, hogyan jelezzenek egymásnak a kezükkel, a kalapácsütések hangjával és ritmusával.
– A műhely hangos és veszélyes. Biztosnak kell lenned abban, mit csinál a másik, mikor és hogyan üt a társad. Nincs olyan, hogy elrontjuk az ütemet, mert baleset a vége! – mondta papa.
Tavasszal kaptak egy-egy disznóbőr kötényt. Kisebbet és vékonyabbat, mint a papáé, de a két fiút határtalan büszkeséggel töltötte el, hogy magukra ölthették a kovácsmesterség egyik jelképét.
– Na most mán kaptok egy darab vasat, amit felforrósíthattok. Készítsétek el ezt úgy, hogy tökéletesen egyezzen! – és levett a falról egy odatűzött lapot.
Közben a papa ment a dolgára. A fiúk méregették a műszaki rajzot, ami leginkább egy fokost ábrázolt, majd nekiálltak a munkának. Már negyedszer izzították fel a fémet, mert nem sikerült időben olyanná formázni, mint a rajzon. Ötödik alkalommal azonban egy egészen hasonló tárgy kerekedett. Büszkén mutatták meg. A papa egy fogóval a levegőbe emelte, forgatta, a szemével lemérte, majd visszaadta, hogy nem jó. Nem pontos.
– Szélesebb itt, keskenyebb ott. Ezen a részen pedig annyira elvékonyodott az anyag, hogy még talán el is tanál törni. Újra!
– De papa, holnapra tanulnunk kell!
– Majd tanultok éjszaka. Ha egyszer a tűz ég, akkor kell csinálni, és ha a fém felmelegedett, addig kell formázni, amíg ki nem hűl.
A nap végére, este nyolcra, mikor a vacsora elkészült, a papa elengedte a fiúkat. Azok még leckét írtak, és hullafáradtan hajnalban ismét a műhelyben voltak. Így ment ez több, mint egy évig. János és Ferkó megtanulták az alapokat, és mire tizennégy évesen a továbbtanulásról kellett dönteniük, mindketten kovács tanulónak álltak. Később letették a mestervizsgát. János kitartott, és valóban Julcsit vette feleségül. Ferkó azonban Ágotát nézte ki magának, hevesen udvarolt neki, később vele alapított családot. A papának mindenki hálás volt, mert neki köszönhetően János és Ferkó nemcsak, hogy nem párbajoztak egymással, hanem szakmát, kenyérkereseti lehetőséget is kaptak, és életre szóló barátok lettek.
Mikor a papa meghalt, sokáig tanakodtak, hogy mi lenne méltó emlék. Végül a sírjára közösen készítettek egy vasból kovácsolt indát, amely körbefonta a papa üllőjét. Az egyetlen dolgot, amit elmozdítottak a régi műhelyéből.
A Hiros.hu pályázatán díjazott novellám, a sosem ismert nagyapám emlékére ajánlom.