Évekkel ezelőtt történt. Azon a november elején anyámnak a szülőfaluja környékén akadt hivatalos dolga, és mi vele mentünk, hogy utána együtt meglátogassuk a nagymamát. Mivel Halottak napja is akkortájt volt, ellátogatunk a falucska temetőjébe. Nem emlékszem, hogy valaha jártunk volna azon a helyen, rendre kimaradt a kötelezően látogatandó körből. A hosszú úton megpróbáltam aludni, mert anya nagyon gyorsan vezetett, és rettegtem a száguldozástól. Felváltva taposta tövig a gázt és a féket, pedig máskor nagyon megfontoltan közlekedett, főleg, ha mi is vele voltunk. Tudtam, hogy semmi értelme nincs csitítgatni, ezért inkább becsuktam a szemem, és azt a megnyugtató belső hangot vártam, ami után el szoktam aludni. Minden rendben van – mondogatta ilyenkor valaki bennem. Kedves, mély női hang volt, nem hasonlított senkiére. Csak kilenc éves voltam.
Koromsötét volt, amikor odaértünk, a temető mégsem volt ijesztő, inkább szépre emlékszem. Itt-ott mécsesek égtek, a krizantémok szirmai között vibrált a fény. Semmi félelmeteset nem láttam benne, de lehet, hogy annyira elfáradtam a száguldozástól, hogy csupán a friss levegő és a szilárd talaj miatt esett jól kiszállni. A látvány megmaradt bennem, ahogyan bámészkodunk a gazdagon felvirágozott sírok között. Anya bizonytalanul haladt, a nagyszülei és az apja sírját kereste.
– Ráhangolódom, azért megyek lassan – mondta, de valójában nem emlékezett az irányra. Öt perc telt el, amíg módszeresen fel és alá mentünk a sorok között. Kicsi falu apró temetője volt, a feliratok szerint sok hasonló nevű ember nyugodott azon a helyen. Olvasgattuk a táblákat, és számoltuk, ki mennyi ideig élt. Egy nagy bokor mellett egy szokatlanul kicsi sír tűnt fel, amit két apró, összeölelkező kőangyal díszített. A táblán a felirat annyira kopott volt, hogy nem tudtam rendesen elolvasni, csak annyit láttam, hogy két fiú keresztneve állt rajta. Imre és József, éltek négy hónapot. Ritkán látok gyermeksírt, megbabonázva álltam előtte. Anyám már továbbment, de amikor látta, hogy lecövekeltem, hunyorogva visszajött megnézni, mit figyelek. Megragadott, és nagyot rántott rajtam, ahogy elvonszolt onnan.
– Itt lesz – jelentette ki, és valóban hamarosan a dédszülők és nagyapám sírja előtt álltunk. Nem éreztem semmit, nem ismertük őket, de sejtettem, milyen érzés lehet anyának. Nem sokáig maradtunk, nem volt nálunk mécses, anya pedig hiába igyekezett az ott talált gyertyákat beizzítani, nedvesek voltak, így hamar indultunk. Először ugyanarra az ösvényre fordultam, amin jöttünk, de anya nem engedett. Végül követtem, és kiértünk a megvilágított utcára. Az autóba nem volt kedvem visszaszállni, de otrombán rám parancsolt, hogy szedjem össze magam.
– Néhány perc, és a nagyanyámnál leszünk – mondta. Reméltem, hogy akkor megnyugszik.
Nagymama vacsorával várt minket, de nem éreztem kedvesnek, csupán kötelességtudónak. A húsleves elkészítése komoly kihívás lehetett neki. A zöldségeken helyenként sötétlett a héja, a tyúk bőrén apró pihék lengedeztek a zsíros lében.
– Mindenhol voltatok a temetőben, fiam? – kérdezte nagyanyám, amíg szürcsöltük a levest.
– Igen, túl vagyunk rajta, Anyuka – válaszolt gyorsan anyám. Gyorsan lezárta a temető témát. – Hogy van? – próbálta másra terelni a szót. Magázta az anyját.
– Jól, jól! – szólalt meg nagy sokára. – Milyen a leves? – kérdezte. Lassan szöszmötöltünk vele, de anya nem szerette, ha nem fogy el az étel, így ímmel-ámmal, de megettük.
– Anyuka, találtam magának egy otthont – vágott egyszer csak a mondanivalója közepébe az anyám. – Közelebb leszünk egymáshoz, és együtt lehet olyan emberekkel, akik magával egyidősek. Saját szobája lesz, szép parkra néz, az ablakban muskátlikkal. Az unokákkal is többet találkozik majd.
Eddig csak telefonon beszéltek az otthonról, de mindig összevesztek, amikor szóba került. Anyám órákig csapkodott utána. Egy ilyen alkalommal túl közel voltam, és pofon vágott, amiért véletlenül leejtettem egy poharat. Az ütése váratlanul ért, és olyan erősen egymásnak koccant az alsó és a felső fogsorom, hogy napokig fájt a rágás utána. Azóta kerülöm anyámat, amikor a nagyival beszél. Sok idő telt el zavart csendben, mire anyám felállt és pakolni kezdett a vacsora után. Nagyanyám nem szólt, csak nézte.
– Ha ragaszkodsz hozzá, édes lányom! – mondta végre, és aznap este már egy szót sem szólt.
Anyám megrökönyödött. Ugyan néhány perc alatt elérte, amit akart, de nem volt boldog. Ennek már több, mint öt éve.
Nagyanyához eleinte sokat jártunk az otthonba. Minden hétvégén benéztünk hozzá, vittünk a szomszéd cukrászdából süteményt, sósat és édeset, de semmit nem evett meg, vagy hagytunk nála olvasnivalót, ami gyűlt olvasatlanul. Anyám hétközben is be-beugrott hozzá, de az állapota az új helyen még gyorsabban romlott. Fizikailag jól volt, de semmire nem emlékezett, tiszta pillanataival együtt a mi látogatásaink is ritkultak. Néhány hónap után újra csak annyit jártunk hozzá, mint amikor falun lakott, háromórás autóútra.
Idén, az először távolinak tűnő rossz hírek egy veszélyesen terjedő vírusról egyre közelebbről jöttek. A sok megbetegedés miatt korlátozták a látogatási időt az otthonokban. Anya próbált a nagymamával telefonon beszélni, de egyre nehezebb volt bármit megtudnia. Egy hívás alkalmával meghallotta, hogy a nagymama köhög. – Hőemelkedése ellenére a kedélye jó, de továbbra sem tudja magát elhelyezni a világban – jelentette röviden az orvosa. Vigasztaltuk anyát, próbáltunk többet megtudni, de egyre kevesebb információ jött, a személyzet egyre rövidebben és türelmetlenebbül válaszolt. Az általános hírek pedig ijesztőek voltak. Rövidesen teljes látogatási tilalom lépett életbe. Anya másnap felkerekedett, hogy nem vár arra, hogy felvegyék végre a hívását, inkább személyesen odamegy, bármi lesz. Nem engedték be, és néhány óra múlva megtépázott idegekkel jött haza. Aznap este jobbnak láttuk, ha nem kerülünk a szeme elé, nagyon fel volt dúlva.
Értetlenül néztük, miért van ennyire maga alatt, hiszen a nagymama romló demenciája nem volt újkeletű. A köhögés és a láz nem ok a drámára. Anya a vita után magára csapta a fürdőszoba ajtót, és hiába eresztette a vizet, hallottuk, hogy a csobogás mögött zokog.
– A mama jó kezekben van, attól, hogy nem mehetsz be hozzá, még nem történt baj. Öreg, de nincs rosszul. Gyorsan jobban lesz! – vigasztaltuk.
Végül kihirdettek a kijárási tilalmat nekünk is. Három hete voltunk összezárva mindannyian külön-külön a saját terünkben, és online értekeztünk a világgal. Egy este ültünk az asztalnál, vacsoráztunk, a háttérben ment a híradó. „Az egészségügyi dolgozók nem mernek bemenni, féltik az egészségüket, a családjukat. Nincs elég teszt és védőfelszerelés.” – nyilatkozott egy főorvos egy vidéki kórházból. Ez volt az utolsó csepp. Anya az asztalra csapott, keze az egyik tányér szélét elérte, felborította, és a paradicsomos spagetti beterítette az asztalt.
– Nem fognak bemenni, magukra hagyják a kiszolgáltatott embereket megint – üvöltötte, és a kiabálása lassan sírásba fordult. Annyira zokogott, hogy nem tudtunk lelket önteni belé.
Halálra fagyva ültünk, moccanni sem mertünk. Egyszer csak abbahagyta a sírást, és nem várt higgadtsággal szólalt meg
– Már volt egyszer egy hasonló élményem.
Nem értettük mire gondol, néztünk rá megszeppenten.
– 1956-ban született két testvérem. Ikrek voltak, de koraszülöttek, és inkubátorban maradtak a békéscsabai kórházban. A mamát hazaküldték, és persze jönni is akart hozzánk a húgommal. A babák azonban csak nem jöhettek. Teltek a hetek, nem erősödtek elég gyorsan, és a mama csak busszal tudott bemenni, akkor is órák alatt. Sokszor kimaradt a járat, ritkán találkozott velük. Közben kitört a forradalom, és Budapesten élelmiszerhiány volt. Vidékről indítottak szállítmányt, hogy ellássák a fővárosi lakosokat, de sok embert: péket, hentest és napszámost is felküldtek. A két csecsemős nővérke férjét is felvezényelték az ellátmánnyal, teljes fejetlenség volt. Néhány nap múlva leverték a forradalmat, és rengetegen hagyták el napok alatt az országot. Keresték egymást az emberek. Mint kiderült, a kórház koraszülött osztályt is elhagyták a nővérek, mentek a férjeik után. Ott hagyták a gyereket. Értitek? Egész egyszerűen éhen haltak az inkubátorban. Hat baba halt meg így. Sokáig cikkeztek róla, nagy visszahangja volt az ügynek, de már nem segített az áldozatokon. A mama nagyon megváltozott. Soha többé nem mosolygott, nem szólított többé minket lányomnak, csak fiamnak, talán a meghalt két pici fia helyett. Mert egy kicsit miattunk is történt, ha velük maradt volna, nem így alakult volna. Testben velünk volt, élt, egészséges volt, de a lelkét az ikrek magukkal vitték, és mára az értelmét is elvesztette. És most ugyanez megismétlődik. A mama miattam van bezárva, semmit nem tudunk biztosan, közben azt látjuk a hírekben, hogy nem mernek bemenni a nővérek, sokan betegek, nincs elegendő személyzet. Minket pedig nem engednek be, magukra hagyjuk őket.
Hallgattunk.
– Az a sír, amit láttunk évekkel ezelőtt az angyalkákkal… A testvéreid voltak? – kérdeztem rá.
– Nem tudom biztosan, de azt hiszem, igen. Sokáig nem mertem odamenni én sem.
– Miért nem meséltél erről soha, anya?
– Elveszíteni valakit mindig nagy csapás, de ha úgy érzed, hogy hibás vagy, és magadra maradsz a lelkiismereteddel, akkor feldolgozhatatlan. És valószínűleg, ahogy az anyám, én sem tudtam megbocsájtani magamnak.
– De az háborús helyzet volt, nem tudtatok mit csinálni. És ma is hasonlóan csak sodródunk.
– Persze, éppen ezért nem tudok megnyugodni, immáron évek óta. Mert sodródom – jelentette ki anyám.
– Ha ennek vége, vigyünk virágot arra az angyalkás sírra. Rendben? – ajánlotta fel az öcsém.
Anya elmosolyodott. Éreztük, hogy így helyes. Minden sebet be kell gyógyítani. Aznap este nagyon furcsa érzésem volt. Megkönnyebbültem, jó volt tudni, hogy anya miért szomorú, még ha nem is tudtam segíteni rajta. A jó ideje nem hallott hang pedig ismét megnyugtatott elalvás előtt. És én hirtelen elemi erővel éreztem, hogy élni jó.
A Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Amit megtudtam a családomról a karantén idején című pályázatán különdíjban részesült novellám.