Akira Miyawaki keserű sóhajtását az egész világ hallotta. Fájt látnia, hogy a korábbi buja erdőkkel és legelőkkel tarkított városa, néhány szegletet leszámítva, kővé keményedett szürke porrá változott. Oly korban élt ugyanis, amikor forróság, porvihar, váratlan hóesés, vagy özönvíz követték egymást kiszámíthatatlanul. Az emberek bezárkóztak a föld alatti csöveken érkező energiával fűtött-hűtött betonházaikba, és csak a saját növényeiket, állataikat akarták megvédeni, a többiek sorsát elengedték. Azt hitték, úgysem lehet ráhatásuk a világra. Miyawaki tapasztalt, idős botanikusnak számított, de a halála előtt még újra akarta alkotni a gyerekkorában megismert tökéletes erdőt: a szeszélyes időjárásnak, és betegségeknek ellenálló őstermészetet. Egyet tudott biztosan, amit Isten megteremtett, azt újra elő lehet hívni, csak azt nem tudta még, hogy tudja ehhez megnyerni magának – az időt. Bár maga is aggódott, mégis jó előre meghirdette, hogyha kap helyet, a kietlen városi talajba új életet lehel. Az emberek kétkedve fogadták, és a legsilányabb telket jelölték ki a számára, hogy bizonyítson. Az öreg elmosolyodott az alig háromszáz négyzetméteres, kopár terület láttán. – Húsz év múlva itt egy kétszáz éves erdő terül majd el, madarakkal, rovarokkal, és valódi élettel! – ígérte.Kinevették, legyintettek, és elfordultak. Egy újabb bolondnak gondolták. Végül teljesen elfeledkeztek róla, mert két évig úgy tűnt, semmi sem történik. Miyawaki csak járkált fel és alá, figyelt, keresett, gyűjtögetett, és jegyzetelt. Kérdezgette a környéken lakó időseket, akik előbb alig álltak szóba vele. Miyawaki azonban türelmes volt, és kitartott. Az emberek pedig, mivel szerették, ha meghallgatják őket, szép lassan elkezdtek mesélni. Sok apró részletet, tapasztalatot megosztottak vele a korábban helyben élő fákról, és arról, hogy tűntek el szép sorban egymás után. De nemcsak az embereket hallgatta figyelmesen, hanem követte a rovarok, a madarak útját, a rágcsálók szokásait, leste a szél járását. Végül több tucat, korábban ott élő őshonos fafaj és cserje magját összegyűjtötte, szép sorjában csíráztatta, nevelgette őket. Amikor eljött a harmadik tavasz, megkezdődtek a munkálatok. Egymaga nekiállt ásni, jó mélyen átforgatni a földet. Órákon, napokon át csinálta rendületlenül. Talán néhány nap is eltelt, mire egy nő megsajnálta. Mellészegődött, és ő is ásni kezdett. Lassan mások is követték, és szerszámot ragadtak. Így került oda az én mesterem tanítójának a dédnagyapja is, akitől ezt a történetet hallottam. Férfiak és nők, idősebbek és gyerekek bontották az összetömörödött talajt, törték a rögöket, és verejtékükkel öntözték a földet. A keletkező darabok közé termőföldet, méregdrága komposztot, láthatatlan gombákat és baktériumokat forgattak. A legtöbben még mindig feleslegesnek tartották a munkát. Őrültnek gondolták az öreget, és a segítőit is. Miyawaki azonban nem adta fel. Ügyelt arra, hogy a leendő erdő lakói teljesen kihasználják a teret, legyenek köztük cserjék, alacsonyabb és magasra törő fafajok is, majd elültette a kis magoncokat. A végeredmény láttán a közönség azonban ismét harsány nevetésben tört ki. Csupán néhány apró kezdeményt láttak, nagy összevisszaságban, egymáshoz valószínűtlenül közel – a kietlen város közepén. Később ez a látvány is egybeolvadt, az indító esővízzel való locsolás után vastagon beterítették a talajt mulccsal és szalmával, hogy megvédjék a kínzó szárazságtól. Ennyi volt a bolond ember ültetvénye: néhány kóró, csupa elszáradt falevél és a régi időkből ismert, de ezer éve nem látott egzotikum: a szalma. Ekkorra a legkitartóbbak is elfordultak tőle, és csalót emlegettek. Teltek az évek, a magoncok pedig gyors növekedésnek indultak. Egymással versenyeztek az életet jelentő fényért. A talajt később már saját elhullajtott leveleik védték a kiszáradástól, a rovarok gondoskodtak a beporzásról, sokféle madár és kisemlős költözött a táplálékot biztosító minierdőbe. Később már nagybüszkén az Erdőnek emlegették. Az emberek pedig visszanyerték a hitüket, és egyre több helyre hívták a már-már elfeledett öreget, hogy árulja el a titkot. Egyenesen azt suttogták, nem is ember volt ő, hanem maga a több százéves Erdő szelleme, hisz senki emberfia nem láthat egy emberöltő alatt erdőt felnőni. Ha pedig van kedvetek, nézzétek meg a mesét, amelynél én is segédkeztem! GPS: 47.4168492, 19.1583384
Add Comment