Bereczk Imola: Ünnepi segítő
Lesodort néhány felpöndörödött festékdarabot a könyökével, ahogy kidülöngélt a kórház kapuján. Köd szitált, már sötétedett. Nagy levegőt vett, régen nagyon szerette ezt a nyirkos időt. Egy pillanatig elgondolkodott, mitévő legyen, aztán hazaindult. Már nem akadt dolga. Lassan haladt, meg-megállt, hogy felfogja, hol is van. Nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy az anyja remegett az átnedvesedett lepedők között. Lehet, csupán a halál rázta, cibálta a lelkét, és ő nem adta magát. Mindannyian tudták, hogy nem húzhatja sokáig. A kezelőorvos még néhány napja biztatta, talán megéri az ünnepet. Tévedett.
Csak ment előre, nem figyelte, advent hányadik napja van. A hetek óta világító karácsonyi fényeket úgy megszokta, hogy akár itt felejtett tavalyi díszek is lehettek. Kóválygott, mintha a légüres térben az idő sem számítana. Majd’ egy óra elteltével ocsúdott fel, hogy végre sír. Messze túlment a lakásán. Úgy döntött, még azelőtt felhívja a rokonokat, hogy hazaér. Nem akarta, hogy az otthoni falak között elhangozzon, és netán ott ragadjon a rossz hír. Belépett egy régi telefonfülkébe, és tárcsázta a nagynénjét.
– Irma? Azért hívlak, mert anya… – és itt elcsuklott a hangja.
A néni napok óta rettegett, mikor cseng majd a telefon a hírrel. Azonnal tudta, hogy ez az a hívás. Percekig nem szólt egyikőjük sem, csak szipogtak a vonal két végén.
– Gyere át, hagyott nálam valamit. Azt kérte, adjam oda neked, ha… Tudod, ha úgy alakul.
Először le akarta rázni szegény öregasszonyt, de az üres lakás sem vonzotta, így mégis arra vette az irányt. Amikor megérkezett, hosszan ölelték egymást. Néhány percig mozdulatlanul maradtak, mire összeszedték magukat. A konyhában telepedtek le, Irma néni főzött egy erős kávét, gyömbéres kekszet tett Rita elé.
– Mióta nem ettél?
– Ma még nem tudtam – és bizonytalanul majszolni kezdett egy kekszet.
A nagynénje egy borítékot vett ki a vitrinből egy bontatlan doboz konyakmeggy tetejéről, és a kezébe nyomta.
– Azt kérte, addig olvasd el, amíg még itt vagy!
Rita zavarba jött, óvatosan feltépte a levelet. Remegtek az ujjai. A hófehér papír borítékot nemrég ragaszthatták le.
„Édes Ritám!
Amikor ezt olvasod, én már odaát pihenek. Látom a gyönyörű arcodon, hogy sírtál, de nincs miért, ez az élet rendje. Úgyhogy azonnal nyugodj meg, drágám, mert jó ott nekem! Most pedig pontról-pontra csináld, amire megkérlek! Irma nénéd ad neked egy csomagot, amit akkor bonts ki, amikor már otthon vagy. És ezt a levelet is akkor olvasd tovább!”
– Tudod, mi van benne? – kérdezte nagynénjét.
– Nem tudom. Neked szánta, kincsem, nem nekem.
Rita gyorsan elbúcsúzott, és a kapott szürke dobozkával elindult haza. Hirtelen lett célja. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de fel sem merült, hogy ne tartsa be a játékszabályt. Útközben azon gondolkodott, hogy ennyire szomorú ünnepben még soha nem volt része. Egyedül értelmetlen fát venni, lakást díszíteni vagy hülye halászlevet készíteni. Biztosan kidobta már a tavalyi ócska gömböket és a hiányos girlandot is. Piros vagy ezüst korszak – micsoda nevetséges, papírdobozba csomagolt vágyak ezek. Inkább gyertyát gyújt majd otthon, és megnézi a Netflix egyik kimaradt sorozatát, hogy kibírja azt a pár napot, amíg legalább újra dolgozni mehet.
Amikor belépett a lakásba, tudatosult benne, hogy nem értesített senkit a nagynénjén kívül. De nem érezte magát elég erősnek, hogy beszéljen. Leült a kanapéra, újra sírni próbált, hasztalanul. Aztán eszébe jutott a levél. Kihajtogatta és folytatta az olvasást.
„Kapcsolj zenét! A karácsonyi jazz válogatást tedd be! A harmadik oszlopban, a negyedik lemez az, de legalább tizenötös hangerőn hallgasd, hogy kívül-belül átjárjon a zene. Ugyan, kit érdekelnek a szomszédok? És ne akarj többet sírni! Inkább hívd fel az Andit. Hagytam nála valamit.”
A lány, amikor meghallotta Rita szomorú hangját, közölte, hogy azonnal indul, és már le is tette a telefont.
„Most pedig bontsd ki a dobozt, amit Irma nénitől elhoztál!”
A csomagban forraltborhoz való fűszereket talált kis tasakokba szortírozva. Fahéj, szárított citromkarika, szegfűszeg, egy egész csillagánizs. Mellette csatos üvegben különböző színű hozzávalók rétegződtek egy süteményhez. Épp úgy volt elrendezve, ahogy az anyja szokta. Egy kis címkére kézzel írta fel az összetevőket és az utasítást: „az üvegben lisztet, cukrot, sütőport, mazsolát, aszalt gyümölcsöket, és magokat találsz. Üss fel a keverékhez két tojást, adj hozzá vajat és egy bögre tejet! Keverj össze mindent, és abba az őzgerinc formába öntsd, amit még a nagymamától örököltél! Harminc-negyven perc alatt elkészül, csak tartsd szemmel, ahogy szoktad, anélkül, hogy hideg levegőt engednél rá! Meglátod, mennyei lesz.”
Rita kinyitotta a hűtőt, de az üresen világított. A tejes doboz alján kevéske lötyögött. Napok óta csak aludni járt haza a kórházból. Eszébe sem jutott, hogy vásárolni kellene. Váratlan hang zökkentette ki a gondolataiból, csengettek. Andi érkezett, és egy csomagot szorongatott a kezében. Megölelték egymást, majd Andi zavarában, hogy ne kelljen nehéz dolgokról beszélni, inkább a zacskó tartalmát kezdte kipakolni. Olyan nagy figyelmet szentelt minden mozdulatnak, mintha a világ legfontosabb küldetését hajtaná végre.
– Anyukád felhívott, úgy nagyjából három hete. Arra kért, hogy vegyem meg ezeket, és akkor hozzam el neked, amikor felhívsz. Külön a lelkemre kötötte, hogy gyors legyek.
Rita elsírta magát.
– Nagy ajándék az élettől, ha valakinek ilyen anyukája van. Még ha túl rövid ideig is.
Az asztalon tojás, tej, vaj és két üveg fehérbor sorakozott. Utolsóként pedig szeletelt kenyeret vett elő, sajtot és kolbászt.
– Ezeket mind anya kérte tőled? – csodálkozott Rita.
– Igen. De van itt még valami – halkult el Andi. – Azt mondta, hogy mikor már a sütőben van a tészta, hívjuk fel együtt az apádat. Meg kellett esküdjek neki, hogy így teszünk.
Rita elsápadt.
– Ha nem ő kérte volna, biztosan nem tenném meg. Bele se merek gondolni, mit fog mondani – rázta ki a hideg Ritát.
– Mit mondana? Az apád marad, bárhogy is van. Na, munkára! Szerintem kezdjük a piával!
Kellemesen szólt a zene, és a forralt bor fűszeres illata lassan betöltötte a levegőt. Rita gyertyát gyújtott, és ahogy kortyolták a bort, kicsit engedett a fojtó szomorúsága. Szótlanul dolgoztak egymást mellett, néha finoman koccintottak.
– Anyára.
Amikor a tészta a sütőbe került, Rita mosogatásba menekült.
– Hagyd, itt az idő. Hívjuk fel az apádat! – fogta meg Andi a barátnője vizes kezét.
A lány láthatóan izgult. Sokáig törölgette a kezét egy ruhába, és végül tárcsázta az apját. Alig csengett ki, a férfi máris felkapta a telefont.
– Úristen! Akkor édesanyád…
– Elment. Ma délután. Ő kért meg, hogy hívjunk fel az Andival – mondta Rita, de érezte, hogy a haragja felülkerekedik rajta, nehezére esik beszélni, és az édesanyja kívánságát teljesíteni.
– Odamegyek – jelentette ki a férfi, és letette a telefont, mielőtt a lánya tiltakozhatott volna.
Megsült a sütemény, és úgy döntöttek, hogy a második üveg bort is elkészítik a fűszerekkel és a mézzel. Az apja gyorsan megérkezett. Egy csomagot hozott, amit Rita kezébe nyomott, de azon nyomban el is viharzott. Rita nem tudta mire vélni a furcsa látogatást, csak állt zavartan az ajtóban. Lopva belesett a könnyű csomagba, benne karácsonyi díszek, egy égősor, és egy zacskó szaloncukor lapult. Mandulás, a kedvence.
– Mégis mi a fészkes fenét kezdjek ezekkel, így hét év után? – fordult a barátnőjéhez.
Újra csengettek. Az apja állt az ajtóban, kezében egy összezsinegelt fenyőt szorongatott.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
– Ha anya így akarta – rántotta meg a vállát Rita, aki addigra kissé becsiccsentett.
Az apja felállította a fát, amit előrelátóan a talpával együtt hozott. A lányok szótlanul nézték, ahogy igyekszik megtalálni a legjobb helyet neki. Rita gyerekként istenítette a férfit, de évek óta nem látta, azóta, amióta elvált az édesanyjától. Kis idő mégis múlva megsajnálta, és hozott neki is egy bögre forralt bort. Ugyan a legcsúnyább bögrét kapta, de ezt a férfi nem tudta. Hálásan és félénken pislogott munka közben a lányára. Hamarosan felkerült a díszítés, és világított a füzér is a fára. Rózsaszín korszak, mosolygott magában a lány. A fenyőillat torokszorítóan ismerősnek tűnt.
– Nagyon sajnálom anyukádat. Nagyszerű asszony volt. És szégyellem, hogy én soha nem kerestem meg, hogy kibéküljünk. Most is ő hívott fel. Hiába a betegsége, több erő szorult belé, mint bármelyikünkbe. Nem akart úgy itthagyni téged, hogy nem tette rendbe kettőnk között a viszonyt. Ezért is örökké hálás lehetek neki.
Rita most már zokogott. Fahéj és fenyőillat keveredett a levegőben, szólt az édesanyja által kiválasztott lágy jazz, égtek a gyertyák, világított az apró, sárga fényfüzér, és a legjobb barátnője szeletelte a süteményt. A leghihetetlenebb azonban, hogy itt állt mellette az apja, akit évek óta nem látott.
– Reggel még nem gondoltam, hogy lesz bármiféle karácsonyom – mosolyodott el egy pillanatra, de azonnal el is komorodott. Szégyellte magát.
– Anyukád egyetlen percig sem várná el, hogy miatta ne merj vidám lenni, vagy mosolyogni.
– Most még jobban hiányzik – szipogott tovább Rita. Majd hirtelen kitört belőle a nevetés. – Ahogy a csillagszóró is hiányzik a fáról.
Erre az apja a kiszaladt az előszobába, és a kabátja belső zsebéből kivett egy csomag csillagszórót.
– Ezt is anya kérte? – kérdezte Rita a könnyein át.
– Ezt magamtól hoztam, hogy tudj hóembert rajzolni a levegőbe. Nekem is a legszebb napjaim voltak a közös karácsonyok.
Rita csak a lefekvés előtt vette újra kézbe édesanyja levelét, hogy tovább olvassa:
„Boldog életet rittyentünk neked! Te csak csináld a dolgod, élj, ahogy eddig, és én mindig küldöm neked a megfelelő segítőt.”