Két ember ül egy padon, falusi vidéken, egy rendben tartott kertes ház udvarán. Nézik a szépen metszett almafákat, az illatozó rózsabokrot, alattuk lassan elvirágzó krókuszok és éppen növekedésnek induló nőszirom tövek színesednek. Nem szólnak semmit, csak szorosan fogják egymás kezét. Minden hang csak rontana az égkék és komótosan úszó bárányfelhők varázsán, a harapnivalóan friss levegőn, a nap melegén és a madárcsicsergés harmóniáján. A váratlanul jött, tökéletes összhang illékonysága ez. Egyet tudnak biztosan, hogy akkor, ott, egy teljes élet megtörténik velük. És nem, nem múlik el. Van, bár sohasem lett.
Ül a két ember egy padon, a furcsa véletlen egymás mellé tereli őket óvatlanul. Könnyelmű a sors, mert mindez egy rossz percben történik. Csak ülnek egymás mellett, szorosan egymásba kapaszkodnak, és hallgatják a madarak udvarlását és hangos pörölését egymással. A zsivajt tökéletes csendnek érzik, amikor van ideje a léleknek hosszú éveket megélni néhány percben. Mély szárnyalás ez, amikor megértik, hogy összetartoznak. Időutazás, ahol egy teljes életet leélnek egymás mellett. A megismerkedésüket, szerelmük lángolását és kiteljesedését, a közös terveket és célokat. Egy kis házat látnak a domboldalon, előtte mohás sziklafallal és terjengő trombitavirággal, világosan zöldellő ágú fenyő körül minden zugba befutó borostyánnal és bokrokon roskadozó bimbókkal.
Csak ülnek a padon. Hosszan ölelik egymást, élvezik az egymáshoz simuló testük közös lélegzését, az ismerős, bensőséges illatot, ami egy megmagyarázhatatlan, rendíthetetlen békét jelent számukra. Mellettük egy fahintán hangosan kacagva száll fel s vissza egy hurkás lábú kisfiú. Teli torokból kacagva örül a kutyának, aki a szájában hordja még esetlen kölykeit. Ugyanabban a pillanatban már az öregkorukat is látják. Az idő egybefolyik a lelkükben. Ülnek a megkopott padon, és elégedetten szemlélik életük eddigi eredményét, a bőséges szőlőtermést, a megterebélyesedett rózsabokrot a ház mellett. Látják magukat, ahogy az eresz alatti farakásból az udvar pöfékelő kemencéjébe dob egy hasábot a férfi, és a nő kenyeret süt az unokának, akinek már ugyanolyan kis gyömöszölni való lábai vannak.
Rossz időzítés ide vagy oda, olyan erősen ivódik beléjük a néhány másodpercnyi közös út, olyan erőt éreznek meg egymás mellett, hogy az minden eddig átélt űrt, nehézséget elsimít és lágyan betakar. A szemvillanásra megtapasztalt egység pihenni hagyja a fájdalmat, segíti szépen jelentéktelenné válni. Engedi, hogy az egymásra találás öröme nagyobb legyen annál, hogy valójában nem történhet meg.
Ebben az összeolvadásban már nem számít, hogy amint erről a padról felállnak, mennek tovább a maguk útján – külön. Hazamennek, ki-ki a saját világába. Ezzel a padon eggyé lett pár visszaváltozik egy férfivé és egy nővé, akiket várnak valahova, és valójában nem akarnak onnan elszakadni még egy hintán hangosan göcögő gyermek kedvéért sem.
A Spangár András pályázaton az antológiába került írásom.