Légyott

Csengettek, harmadszor tíz másodpercen belül. Léna kirántotta a kezét a halkan duruzsoló gép alól, felpattant, és bosszúsan rohant az ajtóhoz. Két ujját finoman összecsippentve fordította el a kulcsot a zárban. 

–  Ó, drágám, már itt? Hét harmincról volt szó – jelentette ki, ahogy meglátta Schanky urat az ajtóban.

– Lakkoztál? – kérdezte a férfi köszönés helyett, majd ellágyult a hangja, ahogy észrevette az új fehérneműt a selyemköntös alatt.  – Vadító ez a szín, cicám.

Léna kemény vonásai azonnal eltűntek, kézfejét kecsesen eltartotta magától, úgy tekeredett a férfi nyaka köré. Lágy csókot lehelt a fülére, közben alig észrevehetően még kettőt fújt a bordó körmeire, majd az ajtó felé nyúlt, hogy bezárjon. Ám ekkor megpillantotta a lépcsőházban a férfi feleségét és két gyerekét, akiket a férfi unásig nézegetett profilképe alapján bármikor felismert volna.

A kint ácsorgó nő kézen ragadta az egyforma csíkos pulóverbe és kabátba öltöztetett fiúkat, majd határozott léptekkel elindult a lakásba. Biccentett, az előszobában ráparancsolt a gyerekekre, hogy illedelmesen köszönjenek és mutatkozzanak be a néninek, mivel mostantól ők is jönni fognak az apjukkal. Léna annyira meglepődött azon, hogy néninek nevezték, hogy szó nélkül átvette a dzsekiket. Mindent vállfára akasztott, és jószokása szerint leszedegette róluk a szöszöket. Már az első mozdulattal lejött a bal mutatóujjáról a friss lakk.

Schankyné egyenesen a konyhába ment, ablakot nyitott, körülnézett az idegen helyen, majd bizalmasan odasúgta Lénának, hogy a férje nem szereti a körömlakk szagát.

– Mindig egy ilyenre vágytam! – kiáltott fel boldogan Schankyné, ahogy meglátta Léna kötényét, és magára kötötte a csinos-fodros darabot.

Kinyitotta a hűtőt, gondolkodott pár másodpercig, végül néhány üveg pezsgő közül kihalászott egy doboz tojást. A két gyerek azonnal összeveszett, hogy bundáskenyér vagy rántotta legyen-e reggelire. A vitát az apjuk döntötte el. Bundáskenyeret rendelt, mivel hamarosan itt lesznek az anyósék, jusson mindenkinek egy tartalmasabb harapnivaló. Schanky úr elővette a behűtött pezsgőt, és ahogy a lopott reggeleiken szokták, töltött maguknak egy pohárkával. A feleségét is megkínálta, ha már itt volt, és vesződött az étellel. Schankyné koccintott előbb Lénával, majd a férjével, végül egy szuszra felhajtotta a hajnali napfényben még élénkebben gyöngyöző italt. Ebben a pillanatban újra csengettek.

– Olyan bántó a hangja ennek a vacaknak, miért nem szóltál, drágám, hogy ne nyomjuk sokáig? – kérdezte Lénát, majd gyorsan hozzátette: – Kapj fel valamit kedvesem, mert apám egész reggel rajtad fogja legeltetni a szemét!

Léna beszaladt a hálóba, hogy felöltözzön, ám ekkor ijedtében felsikított. Schanky úr félmeztelenül feküdt az ágyon, kezében a pezsgővel.

– Jesszusom, itt a családod, azonnal vedd vissza a ruhádat! – sziszegte a fogai között Léna.

– Nyugalom, a gyerekeknek beraktam videón a Hófehérkét, a feleségem meg úgyis inkább az anyjával beszélget!

Léna majdnem elájult. Rá sem nézett a férfire, akit napok óta epekedve várt, előkapta az előre kivasalt fekete garbót és nadrágot, hogy belebújjon. Ám nem jutott rá ideje, mert az anyósék azonnal a hálóban teremtek. Köszönés helyett az anyós zavartan hümmögött valamit a függöny színéről, az após pedig alaposan végiglegeltette a szemét Lénán.

Közben megint érkezett valaki, aki ráfeküdt a csengőre. Egy férfi, aki még Schanky úr egyetemi évei alatt volt könyvtáros segéd. Schanky úr felkapta a Lénától kapott köntösét, és abban szaladt a könyvtáros elé.

– Nem írta alá, hogy visszahozta a könyveket 96-ban, márpedig addig nem zárhatom le az évet, uram! – nyögte a szerencsétlen könyvtáros, és nagyokat nyelt az asztalon gőzölgő bundáskenyér láttán.

Ha már ilyen sokat fáradt, beinvitálták, hellyel és reggelivel kínálták. A könyvtáros engedélyt kért, hogy rágyújtson a kávé mellett. Ismét kinyitották a kis lakás konyhaablakát, hogy kényelmesen füstölhessen. Az após is kért egy szálat. Részletesen elmagyarázta, hogy bár leszokóban van, a reggeli sietség miatt úgy érzi, ráfér néhány slukk, ami elindítja az emésztését. Léna épp közbeszólt volna, hogy büdös lesz a két napja festetett haja, de nem tudott tiltakozni, mert ismét érkezett valaki. Ezúttal egy futár jött, aki Schanky úr prosztatájáról hozta az előző héten elkészült röntgenfelvételt. Furcsállotta, hogy nincs kint a keresett név a kapun, de a megrendelésben világosan az állt, hogy „saját kézbe”, ezért végigkérdezte a szomszédokat, hol lehet Schanky úr. Egy öregasszony készségesen ideirányította, és elmesélte, hogy a kérdéses úr hetente kétszer itt villásreggelizik, de a kiszűrődő hangok alapján semmi baja a prosztatájának. A könyvtáros felugrott, hogy ellenőrizze a felvételt ő is, mivel a családban már volt néhány kacifántos eset. A könyvtáros mindent rendben talált, engedélyt adott az átvételre, mire a futár elköszönt, és távozott. Az újabb csengőhangra Léna azt hitte, hogy a szomszédasszony panaszkodik a nagy forgalom miatt, de a friss nyugdíjas helyett Schanky úr haverja érkezett. Erősen másnapos volt, ezért rántottát rendelt a megmaradt három tojásból.

Léna lecsapta elé a reggelit, majd úgy döntött, hogy felhívja az anyját, hogy tanácsot kérjen, hogyan szabaduljon meg a hirtelen felbukkanó pereputtytól. A beszélgetésből alig hallott valamit, mert a két gyerek már nem a Disney törpéket bámulta, hanem letöltött egy érthetetlen lövöldözős játékot a hatalmas okostévére, és ordítva egymást kergették, miközben chipset ettek a puha szőnyegen. Nyomukban fröcsögött a virtuális vér. Léna lerakta a telefont, és próbált Schanky úrhoz férkőzni, aki még az egészségéről beszélgetett a könyvtárossal. Schankyné közben nagy lendülettel takarította az asztalt, és folyton felkapta a rongy útjába kerülő tányérokat és poharakat. Amikor a konyhában végzett, kutakodni kezdett a porszívó után.

– Te csak foglalkozz az én kis drágámmal, sok a dolga mostanában, sosincs otthon, sokszor hajnalban indul, vagy késő este jön haza. Én addig összekapom a lakást – dúdolta Schankyné Lénának, és nekifogott a takarításnak.

Ismét megszólalt a csengő, és ezúttal Schanky úr egykori tanára, nem sokra rá az első szerelme kért bebocsájtást. Meg szerencse, hogy az ormótlan jelzés addigra kellemes csilingelő hangra váltott. Schanky úr és a barátja ugyanis időközben Léna egyik csatja segítségével megbuherálták a rettenetes hangot adó szerkezetet. Utolsónak Léna anyja futott be lélekszakadva. Miután a tömegen keresztül beverekedte magát a lakásba, kedvesen bemutatkozott előbb Schanky úrnak, majd Schankynénak, a bolondos barátjának, az apósnak és anyósnak, majd előkapta a konyharuhába csomagolt kalácsot, amit a gyerekeknek hozott. A könyvtáros férfival aztán kitárgyalták a mai lisztek rossz minőségét, amitől a kalács morzsalékosabb, mint máskor.

Léna levegőért kapkodott, a mosdóba ment, hogy összeszedje magát, de az ajtó nem nyílt. Schanky úr apósa bezárkózott.

– Végre ihletem van Lénácska. Inkább egy kitöltetlen sudoku-t adjon be! – szólt ki az öreg.

A cérna ebben a pillanatban elszakadt, és Léna elsírta magát. A gyerekek megszeppenten elhallgattak két bombatámadás között, mire Léna édesanyja vigasztalni kezdte őket, hogy nem ők tehetnek róla, játsszanak csak nyugodtan ilyen szépen tovább. A könyvtáros hangosan ciccegett, az após is kidugta a fejét a toalettről. Schanky úr pedig értetlenül a feleségére nézett, hogy mit tegyen,

Felesége unszolására Schanky úr odalépett Lénához, és a kezébe tuszkolt egy zsebkendőt. Elnézte a nőt, ahogy megtörli az arcát, és kifújja az orrát. Amikor végzett, odasúgta neki, hogy ha lehet, a barátai előtt ne mutatkozzon ebben a ledér piros csipke fehérneműben, és ne csak tojást tartson otthon, hanem hagymát is, mert a barátjának igaza van, anélkül valóban ehetetlen a rántotta.

Készült a Felhő Café pályázatára, ahol bekerült az első tíz közé.