A professzor csendben nyitotta az ajtót, ahogy fáradtan visszaérkezett a szobájába. Megpillantotta a rá váró beteg katonai zubbonyát a szék támlájára akasztva, majd a magas férfit is, ahogy a polc előtt szálegyenesen állt. Egyik keze a zsebében, a másikkal a polcon matatott.
– Bazaltkövek. Ugye milyen szép sima a felületük? Siessünk, kérem, vegye le az ingét is! – mondta szokatlanul hangosan az orvos. A mosdóhoz lépett, kezet mosott, és a tükörből figyelte a páciensét. Nem kellett közelebb mennie ahhoz, hogy lássa, nem egy átlagos beteggel van dolga. – Nem akarom összekenni az ingét. Látom, finom anyagból van, igazán kár lenne érte. Hogy érzi magát? Hallja, amit mondok? – folytatta szinte levegő vétel nélkül, bár választ semmire nem kapott.
A mondat végére lépett be a kék ruhás, fehér kötényes idős nővér, kezében néhány fémtállal és csipesszel.
– Hagyja, professzor úr! Nem hallja, ’mit mond, de ha hallaná sem tunna válaszóni, mer angol. Tán még köszönni sem tud magyarú – vonta meg a vállát, és vastag üvegű szemüvegét felhajtva bogarászott az asztalra készített kartonok között. Kihúzott egyet, és átnyújtotta az orvosnak.
Az erősen pacsuli szagú férfi valóban nem válaszolt, csak biccentett, és csendben visszatette a polcról leemelt ásványt. Leült a vizsgáló ágyra, fejét kissé jobbra billentette, ahogy igyekezett mosolyogni. A professzor már ismerte az ilyen fájdalom által eltorzított, erőltetett vigyort. Csak ennyi támpontja volt, mert a karton csak egy nevet és egy katonai rangjelzést tartalmazott.
Dr. Krepuska Géza, a Központi Kórház híres professzora újra napi tizenkét órában civileken segített. Már nem voltak minden nap repeszek, gránátok, vagy egymás hegyén-hátán agonizáló csonkolt betegek. Ahogy a poloskás padlón rohangált egyik osztályról a másikra, a körülmények még javában emlékeztettek a nagy háború okozta pusztításra, de a kicsi vizsgálójában volt melegvizes mosdó, és ha a cúgos ablakot sikerült kinyitni, még szellőztetni is tudott. Egyszerű középfülgyulladás vagy orrmandula műtét szakszerű elvégzését tanította a medikusoknak, és felszabadultnak érezte magát. Már gondolhatott a jövőre, hiszen a Központi Kórház – ahogy mostanában hívták a Szent Rókust – főorvosaként, egyetemi professzorként tisztességesen keresett. Nem engedte, hogy az elmúlt évek gyötrelmei és nélkülözései, a nemzeti gyász beegyék magukat a lelkébe. Munka és feladat akadt bőven, azzal kárpótolta magát.
Amikor azonban a férfit meglátta, dr, Krepuska Géza gyomra azonnal görcsbe rándult. Gyanús volt, hogy valaki ilyen sokat várjon és ragaszkodjon ahhoz, hogy egy olyan orvos vizsgálja meg, aki a sokadik órája talpon van a műtőben. Elszokott az egyenruha látványától, és hiába ingujjra vetkőzve, félsüketen várta a furcsa férfi, az egész lényéből sugárzott a szigorú fegyelem és az a felsőbbséges erő, ahogy néhány másodperccel korábban a doktor ásványgyűjteményének egyes darabjait forgatta, és nézegette a gyér lámpa fényében. A professzor összeszedte magát, köhintett egyet, mintha ezzel megszabadulhatna a kellemetlen szorítástól a hasában és páciense problémájára koncentrált.
Az angol úr nem mutatta jelét gyengeségnek. Az alapvizsgálatok elvégzése után, amihez mutogattak egymásnak, a professzor röntgenre és hallásvizsgálatra küldte a férfit. Sejtette, hogy nagyobb a baj, de minden körülményt figyelembe akart venni. Amíg a páciensét a nővér kísérgette, megivott egy erős feketét, de csak alig pár percet szusszanhatott. Az ezredes meglepően gyorsan, egy egyenruhás tolmáccsal és a nővérrel az oldalán tért vissza. Alig fértek el a kis szobában, feszülten várták, hogy az orvos végre ítéletet hirdessen. A professzor azonban csak aprókat köhécselést, szemmel láthatóan gondolkodott.
– Mikor lesz újra olyan állapotban az ezredes úr, hogy dolgozzon? Vissza kell mennünk Brnoba – kérdezte aggodalmas arccal a tolmács.
– Az ezredest műteni kell, különben végleg megsüketül.
– Az mennyi idő?
– Egy hét, de ágyat sem biztos, hogy tudnék addig biztosítani. Öt nap legalább – válaszolta a professzor. – Csodálkozom, hogy eddig gyötrődött vele, ez a fajta gyulladás nem játék – mondta, és a kezébe kapott az asztalról egy kloroformban úszó, preparált fület, hogy elmagyarázza a problémát.
Az ezredes és a tolmács is elfordította a tekintetét, hogy a folyadéktól nagyobbnak tűnő, színét vesztett szervet ne lássák, de katonás arcukon egyetlen érzelem sem látszott.
– Három nap múlva a határrendezési bizottság áthelyezi a székhelyét Sárospatakra. Ha Brnoba nem érünk oda, az új helyen már biztosan jelen kell lennünk. Rosszak az utak arrafelé, úgyhogy katonai járművekkel is fél nap odaérni. Szóval sietnie kell, doktor úr! – folytatta a tolmács.
Más körülmények között a professzor vitába szállt volna, de 1922-ben, az antant egy magasrangú angol tisztjével a szobájában ez eszébe sem jutott, így csak halkan dörmögött a bajsza alatt.
– Tudom, hogy rosszak az utak.
– Ismerős arra? – csodálkozott a tolmács, de próbált kedvesen reagálni.
– Igen, arrafelé, Somoskőújfalu mellett van a családi birtokunk, majd húsz éve. Onnan vannak az ásványok is. Igaz, az most Csehszlovákia, Somosová.
– Sajnálom. Még sosem láttam ilyesmit – mondta a tolmács, és udvariasságból futó pillantást vetett a kövekre.
– Biztosan látott! Mindenhol ott van a híres macskalyuki kő. Tonnaszám terül az orrunk előtt. Budapest utcái ezzel vannak kirakva, hacsak nem azt az ócska, törékeny badacsonyit használják. Ha jó szeme van, Bécsben is talál belőle.
– Budapest is a much nicer city than Vienna – kapcsolódott be az angol ezredes, most, hogy volt néhány szó, amit elcsípett és megértett.
Az angol tiszt visszanyerte a magabiztosságát, miután a tolmács részletesen lefordította neki, mi baja, és mire számíthat. Igazi katonaként átvette az irányítást, és a műtét azonnali végrehajtását rendelte el. Egy pillanatig farkasszemet néztek a professzorral, aki addigra tizennégy órája volt a kórházban.
– Ilyenkor már nincs altatóorvos, és az asszisztensem is a hatodik műtétjén van túl. Várjon holnapig! – kérte dr, Krepuska Géza.
– Megfizetjük – próbálkozott a tolmács, és már nyúlt is a felöltője belső zsebébe.
– Ez nem pénz kérdése. Se hely, se ember. Az is csoda mostanában, hogy van meleg víz és fűtés. Várniuk kell – zárta le az orvos.
– It is an obligation. An order, if you want. Tell him – mondta az ezredes tolmácsnak, miközben le sem vette a szemét az orvosról. Már gyöngyözött a homloka a fájdalomtól.
A professzor csendben állt, maga elé nézett és láthatóan gondolkodott.
– Rendben. Nekiállok a műtétnek, de ha sikeres a beavatkozás és visszanyeri a hallását, nekem is lesz egy kérésem.
– Mi lenne az?
– Magukkal tartok Sárospatakra, onnan pedig átmegyünk a birtokomra. Élvezhetik a vendégszeretetemet, amíg az ezredes végleg felépül. Megmutatom maguknak azt a vidéket, amit palóc Olümposznak hívnak. Az felhőtlen gyermekkorom oly kedves helyszíne, úgyhogy minden szegletét ismerem. Ha ottlétünk alkalmával, jártunkban-keltünkben Somoskő és Somoskőújfalu lakosai között kizárólag magyar beszédet hall majd az ezredes, de azt tisztán hallja, kérem, hogy javasolja a Népszövetségnek, hogy a két falu kerüljön vissza Magyarországhoz.
A tolmács automatikusan lefordította a kérést, és csak a mondandó végén fogta fel a jelentőségét. Nem nézett közben sem az angol ezredesre, sem a professzorra. Hagyta, hogy a két fél szótlanul vívja meg a csatáját. Kis ideig olyan csend volt, hogy a poloskák apró neszezését is érzékelni lehetett.
– Deal – jelentette ki egyszeriben a tiszt, és felkapta az ingét, hogy induljon a műtő felé.
A professzor halványan elmosolyodott, és csak annyit mondott a nővérnek:
– Hívja Lipthayt és Aurel ügyvéd urat, hogy holnap velük villás reggelizem.
– Mittet mondjak nékik, professzor úr? – kérdezett vissza a nővér.
– Kérvényt kell fogalmaznunk a Népszövetséghez.
– Na de mélyen kérvényrű van szó, az Úristen szerelmére? – értetlenkedett az idős asszony.
– Csak annyit mondjon, hogy unokáink hallani fogják még a kopogást a pesti macskaköveken.
A Magyar Alkotók Internetes Társaságának a 2020-as Összetartozunk pályázatán II. helyezett lett.