Kelepce

Unottan ültem a szokásos sarki kávézómban, vártam valakire. Bámultam az asztalon lévő tejeskávémat, szórakozottan kavargattam a lassan szétoszló tejhabot, amikor váratlanul egy édes hang ütötte meg a fülemet. Egy lány volt az. Csak a kezét láttam, őt magát eltakarta a magas széktámla. Háttal ült nekem az egyik boxban, szemben vele egy másik fiatal lány, talán egy barátnője lehetett. Beszélgettek, illetve ő mesélt, csak úgy áradt belőle a szó. Minden szavának nyomatékot adott egy apró mozdulat, ahogy lendületesen mondta és mondta. Figyeltem hosszú, vékony ujjait, kecsesen táncoltak a levegőben. Kedvem lett volna elkapni a kezét, még ha véletlenül is. Mintha épp arra lenne dolgom, felfogtam volna a teste melegét, a vibráló rezgést, ami belőle áradt. Lopva bámultam őt, és közben tudatában sem voltam, de hosszú idő óta először mosolyogtam. Hallgattam csacsogó hangját, ami néha ragadós, gurgulázó nevetésbe csapott át, majd megzabolázta a jókedvét, és folytatta a történetét. A körülöttünk lévő nyüzsgésben nem hallottam a szavait, azt, hogy miről mesél, csupán a hangszínét éreztem észrevétlenül a bőröm alá kúszni. Mintha egy távoli szirén lenne, akinek óvatlanul a bűvkörébe kerültem.

Belefeledkeztem a varázslatos hangjába, az arcát azonban még mindig nem láttam, próbáltam elképzelni, milyen lehet. Egyszer csak újra imádnivalóan felkacagott. Nem bírtam tovább, átcsúsztam egy másik székre, hogy lássam. Ekkor feltárult előttem a legszebb nő, akivel valaha találkoztam. Nem figyelt rám, így titokban alaposan szemügyre vettem. Szabályos vonásai voltak. Bal szeme kisebb volt, amitől még bájosabbnak és igazibbnak tűnt. Ahogy kuncogott, nyálbuborék villant fehér fogán, és hangtalanul kipukkant. Nem bírtam nem őt lesni. Megregulázott egy makacs barna hajtincset, majd érzéki lassúsággal újra az arcához ért, mert a hajszál tovább csiklandozta.

Minden sejtemmel összpontosítottam, próbáltam elraktározni a látványt, pedig tudtam, hogy különlegességét lehetetlen megragadni. Szívtam magamba a vidámságát, és azt reméltem, nem veszi észre, hogy észrevétlenül csapolom a belőle áradó erőt. Pislogni is elfelejtettem, annyira koncentráltam minden rezdülésére. A testem, a rá éhező lelkem is felé fordult, remegett a gyomrom, kiszáradt a szám, és vártam, hogy nézzen, nézzen már végre rám! Talán meg is szólaltam halkan, ki tudja? Mintha hallottam volna magam kívülről, ahogyan szólítgatom a kedvest.

Aztán egyszer csak elnémult, lustán, mintegy véletlenül körülnézett, és ekkor észrevett. Kék szeme egyenesen rám szegeződött. Áthatóan, zavarba ejtően kék volt, mintha külön életet élne a testétől. Elkomolyodott, szeme mélysége megnyílt, és kitágult. Csak ő volt akkor. Büszkén megmutatta egész világát, és csendben körbevezetett magában. Láthatóvá vált olyan pőrén, ahogy évszázadok óta közlekedett a világok között. Átadta magát nekem.

Aztán ugyanolyan váratlanul, egyszer csak lesütötte a szemét, mintha néhány másodperce csupán véletlen lett volna a falak leomlása. Újra óvatosan mosolygott, és visszavonult a távolságot féltőn őrző kedvessége mögé.

Onnantól többször sandított felém, mint a vad, amely felismerte a lesben álló veszélyt. Szemmel tartott, hogy közelebb lépjen, és a tenyeremből egyen, vagy bármikor köddé váljon, ha kell. Halkabb lett, már nem nevetett, rövid mondatokban beszélt. Félszeggé vált, túláradó jókedve szégyenlős vigyorrá szelídült. Kezei nem kalimpáltak többé betöltve időt és teret, hanem csendesen pihentek tovább az ölében. Talán kissé el is pirult.

Szerettem volna visszakapni azt a lányt, aki létezésemet nem sejtve, boldogan, felszabadultan nevetett, csicsergett, akit távolról, tét nélkül csodálhattam. Most én, a vadász rettegtem. Megijedtem a rám törő érzéstől, attól, hogy tisztán látja szándékaimat, de túl jól ismeri a gyávaságomat is. Sokszor tapasztalta.

Ebben a pillanatban a nevemen szólítottak. Arra kaptam a fejem. Megérkezett a fiú, akire vártam. Vadul szájon csókolt, és visszaültetett az eredeti helyemre. Én készségesen visszacsúsztam a székemre, és szórakozottan hallgattam érdektelen mondatait, miközben tovább kavartam a teljesen eltűnt tejhabot. Megkönnyebbülten, de végtelenül szomorúan simultam vissza az elfogadott, unalmas életembe.