Késve érkezett a cirkuszba, alig húsz perc múlva fellépés. A nevetésre vágyó gyerekeket nem lehet megvárakoztatni, ezért szó nélkül elrohant a portán szolgálatot teljesítő öreg barátja mellett, ezúttal nem csevegett az idős pénztáros nénivel, és csak odabiccentett a nagymellű büfésnőnek. Látták, hogy késésben van, nem haragudtak, hanem együtt izgultak vele, hogy vajon időben elkészül.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb az öltözőjébe érjen. Gyorsan haladt, sem a művészbejárónál, sem az előtérben nem lézengett senki. A nézőtérről időnként taps zúgott. A nézőtér egyik bejáratához lépett, óvatosan széthúzta a vastag brokátfüggönyt, hogy belessen. Épp csak annyira, hogy ne szűrődjön be fény kintről. Minden sorban ültek. Igazi vasárnap délutáni tömeg gyűlt össze. A porondon játszódó jelenet fényében látta, ahogy ragyognak az arcok. Az idomár a szürke uszkárjaival szórakoztatta a mindig új élményre éhes közönséget. A kutyák felmásztak a létra tetejére, onnan ugrottak és szaladtak végig egy keskeny gerendán. Amikor a legkisebb, még kölyökkutya megérintette az orrával a kijelölt labda-végállomást, dobpergés hallatszott, cintányér csattant, és újabb taps zengett. Az ováció kirángatta a bohócot a kábulatból, elengedte a nehéz függönyt, és szaladt egyenesen az emeleti szobájába.
Szinte betörte az ajtót, olyan lendülettel nyitott be, társa épp végzett. Széles gallérú fehér selyem kezeslábasban, fehérre mázolt arccal, a szeme alá rajzolt apró könnycseppekkel meredt az érkező férfira. Valószínűtlenül mély hangján szólalt meg.
– Már azt hittem, tényleg elkésel, és ma végre én leszek a műsorközi sztár – szólt megvetően az öreg férfihoz, visszatette a piros orrot a fiókba, hangos csattanással becsukta, felállt, majd komótosan kilépett az apró levegőtlen helyiségből.
A férfi nem hagyta kizökkenteni magát, leroskadt a székre, hogy kifújja magát. Felkapcsolta a lámpát, mire az asztala előtt lévő tükör hirtelen teljes fényárban úszó arcát mutatta keserű valóságában. Sok-sok év karikája feketéllett a szeme alatt, nyúzottnak tűnt. Nem volt ideje mélázni a látványon, felkapta az üvegtégelyt, és gyorsan lecsavarta a tetejét. Mutató és középső ujjával mélyen belenyúlt, a festéket kapkodva kente szét az arcán. A hetvenéves mély barázdák feltöltődtek a fehér színnel, és lassan teljesen eltűnt fáradt, fájdalmas arckifejezése, és újrarajzolható lett. Bal kezével a fekete ceruza után nyúlt, és megvastagította gyérülő szemöldökét, szemhéját. Egy vékony ecsettel piros szájat satírozott, egészen az arca közepéig. Gyakorlott mozdulatokkal alakult az August-arc, a jól ismert vidámság ült ki rá, amelyben végre feloldódhatott.
Amikor elkészült, egy parókát kapott fel az asztalon álló torzóról. Gyérülő fejbúbja egy pillanat alatt megkopaszodott, oldalt égnek meredő haja vörös színben lángolt. Gombolkozás nélkül lekapta az ingét, láthatóvá vált a második bőre: a kék-fehér csíkos trikója. Belebújt csupa folt kabátjába, és ellenőrizte a zsebek tartalmát. Színes kendők, egy összehajtogatható rugós művirág rejtőzött bennük.
Indult volna kifelé, de érezte, hogy valami elmaradt a nagy kapkodásban. Újra belemeredt a tükörbe. Feltűnt a hosszú nyaka, amelyet semmi nem takart. Kirántotta az egyik fiókot, és kikapott belőle egy aránytalanul nagy, sárga-piros pöttyös csokornyakkendőt. Menet közben kapcsolta össze hátul, és rohant le a hátsó lépcsőn a színpad mögé. Már leért, amikor észrevette, hogy a piros szivacsból készült orr a fiókban maradt. Elbizonytalanodott, de továbbment. Ő maga volt a bohóc, úgy döntött, menni fog a műsor az orr nélkül is.
A manézs felől nevetés, majd mély csend, végül csodálkozó morajlás hallatszott. Most hajol meg a bűvész, jönnek az artisták, aztán szünet – gondolta, ami alatt átalakítják a színpadot ahhoz, hogy érkezzenek az oroszlánok. A műsorszáma szerint előbb az artisták között bámészkodik, jön-megy közöttük, irigykedik a díszes fellépőruhájuk, a kecses mozgásuk, a látványos ugrásaik miatt. Aztán az tornászok elbúcsúznak, neki kell lekötnie a közönséget, amíg felhúzzák körben a négyméter magas hálót, amely megvédi az embereket a nagymacskák esetleges támadástól. A terv szerint a munkálatok alatt csetlik-botlik az otthagyott eszközök között, kipróbál, amit lehet, felmászik mindenre, kivéve a létrát, mert fél a magasságtól. A végén bekúszik a vastag szivacs közepébe, és fenéken ugrál rajta kicsit. Néhány másodperc múlva felpattan, és az őt mérgesen rendreutasító állatidomár hölgynek átadja a rugós virágot, aki erre láthatóan megenyhül, majd behívja a vadállatokat. Imádják ezt a számot az emberek, és közben nem arra figyelnek, hogy négy ember mindent előkészít az oroszlán falkának.
Kiment a tornászok közé, széttárta a karját, a nézők felé fordult, és várta a tapsot. Csak csodálkozás hallatszott, nem értették, hol a piros orr. August nem törődött vele, majd megértik, ki ő, és miért van itt! Látszólag láb alatt volt, valójában egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét, épp csak annyira esetlenkedett, nehogy valódi fennakadást okozzon. A csillogó ruhás csapat több tagja is próbálta figyelmeztetni Augustot, hogy a legfontosabb kelléke hiányzik, de a bohóc a jól begyakorlott szerepe szerint folyton kitért a felé érkezők elől. Magasra emelte nagycipős lábait, mindig ellenkező irányba kacsázott, igyekezett háttérben maradni. Az artisták feladták, hogy óva intsék, közben az ő műsoruk is a végéhez ért. Meghajoltak, és hatalmas taps kíséretében futva elhagyták a színpadot.
A bohóc maga maradt. A nézők továbbra sem értették, ki ő a legfőbb kellék nélkül, és nem nevettek széles, eltúlzott mozdulatain.
– Hol az orrod, August? – kiabálta egy szakállas apuka.
Ekkor August azt mímelte, hogy megigazítja a csokornyakkendőt, és orrot fúj. Semmi reakció. Erre felkapott egy otthagyott ugrálókötelet. Meghajtotta, lobogott a vörös haja, ugrott kettőt, majd beleakadt a lába a kötélbe, és hasra esett.
– Fáááj! – üvöltötte elnyújtva.
A közönség végre halkan kuncogott.
Feltápászkodott, hónaljig ráncigálta a nadrágját. Félbehajtotta a kötelet, szorította a kezében, és a mérleghinta egyik oldalára állt. Előkapta a zsebéből a kendőt, hogy integessen a közönség felé, mintha kilövésre készülne. A sok színes kendő hosszan, egymásba gabalyodva jött elő a feneketlen zsebből. Néhány gyerek visszaintegetett, de a kilövés elmaradt, hisz nem volt senki a túloldalon, aki a mérleghinta másik végére ugrott volna. Ekkor a bohóc látványos mozdulatokkal lelépett a libikóka végén lévő párnácskáról, és ismét megbotlott a saját lábában, elesett, majd kettőt bukfencezett.
– Áúúú! – hördült fel.
Az emberek ekkor már hangosan kacagtak a fájdalmán, helyenként egy-két tenyér is összecsattant. A porondmester is észrevette, hogy a bohóc a piros orr nélkül állt munkába. Hátraszaladt egy tartalék orrért, és kezében a kerek szivaccsal igyekezett utolérni a bohócot. August látta, hogy kergetik, de inkább menekült a szigorú műsorvezető elől. A piros és aranyszínű frakkos, cilinderes házigazda eltúlzott arckifejezéssel mérgelődött. Nem akart új produkciót, nem tetszett neki, hogy a bohóc nem tartotta magát a megbeszélt forgatókönyvhöz. Ahányszor csak a bohóc közelébe ért, a zenekar mindig dobpergésre fogta, hogy fokozza a hangulatot, amikor pedig a nevettető váratlanul kicsúszott a keze közül, a cintányérok hatalmasat csendültek.
A látványért felelős kolléga kezdte elveszíteni a fonalat, mi mikor következik, a reflektorral nem tudta elég gyorsan követni a mozgást, ezért több fénycsóvát odairányított, hogy bármi történjék is, jól látszódjon a bohóc. Az ismét puffant egyet a homokban, és felkiáltott fájdalmában.
– Jaaaaj! – és széles mozdulatokkal tapogatta a térdét, könyökét.
A közönség hangosan zúgott, már tudták, hogy ő a bohóc, de még mindig furcsa volt valami.
– Vedd fel az orrod! – kiabálta egy kisfiú.
Közben a fehér selyemruhás Pierrot is előkerült, és csatlakozott a bohóc üldözésébe. Mintha előre így lett volna megbeszélve, tálcán vitt neki egy piros orrot, hogy vegye fel, mert anélkül nem szerepelhet. Ahogy szomorú arcával, kezében egy ezüsttálcával megjelent, a nézők végre önfeledten nevettek. Egyre többen követelték a nézők közül is, hogy vegye fel a kelléket. August immáron Pierrot és a porondmester elől menekült, a fénycsóva mindenhova követte, a zene is igyekezett ritmust tartani vele. Közben a segédek felemelték a színpadot lezáró kerítést. A bohóc érezte, hogy szorul a hurok. Ebben a pillanatban megjelent az állatidomár is, egyik kezében egy harmadik piros orr, a másikban az összefogott ostor. Elszántan a bohóc nyomába eredt. Az nem lehet, hogy August a piros szivacsorr nélkül merészkedjen ki a színpadra!
August ekkor már három ember szorításába került. Ebben a pillanatban valaki a lelátókról lekiabált, hogy „orr-ot-ne-ki!”. A többiek követték, nemsokára mind együtt kántálták a rigmust. A bohóc esett-kelt, de mindig kicsúszott a kergetői karmaiból. A közönség tajtékzott, egy emberként akarták, hogy elkapják, és ráadják a hiányzó kiegészítőt. Igazi bohócot akartak. Már csak egyetlen útja maradt: fel az artisták által otthagyott létra tetejére. Felkapaszkodott néhány fokot, a térde hirtelen megrogyott a nagy sietségben, a létra megingott. Egyre erősebben kapaszkodott, hogy le ne essen, de töretlenül folytatta felfelé. Megütötte magát, és ismét felbőgött.
– Fáááj! – visszhangzott fájdalmasan, de a dobpergés nem engedte a hangot érvényesülni, a körben kicsattanó kacagás is elnyomta August szomorú vonyítását.
A bohóc ekkor összekapta magát, már nem volt visszaút, így felszaladt a létra tetejére. A többiek addigra mind odaértek, és igyekeztek megtartani a széles kilengéssel ingó létrát. A bohóc kereste az egyensúlyát, bő nadrágja hol előre, hol hátra lobogott, egyik lába, a nagy cipőorral az ég felé meredt. A különböző színű fények utolérték, és mind rajta állapodtak meg. A rézfúvósok is rázendítettek, egyre gyorsabb ütemben nyomták, taps kerekedett. Minden szempár rászegeződött.
A majd’ hat méteres magasságból August lassan körbenézett, egyik kezével előkapott egy fehér kendőt, hogy búcsút intsen, a másikkal is elengedte a létrát, befogta az orrát, amelyre nem került semmilyen piros krumpliorr, és végül ugrott. Lábai kalimpáltak a levegőben, mintha szaladna valami felé, majd teste tompán huppant a vastag szivacson. Nem mozdult. A közönség állva ünnepelt. Pierrot arca még falfehérebb lett, a zenekar egy pillanatra elcsendesedett. A porondmester intett a fekete ruhás segédeknek, akik futva megjelentek egy hordággyal. Óvatosan átemelték a bohóc testét a hordágyra, a zenekar közben gyorsított ritmusban a gyászindulót játszotta. Sötét lett, egyetlen keskeny fénysugár mutatott rá. August nagy cipős bal lába lelógott a hordágyról, Pierrot megemelte a bő nadrágszáránál fogva, és a másik mellé igazította. Amikor a bohóc egyenesen feküdt, a porondmester diadalmasan rányomta a piros szivacsot az orrára. A közönség felpattant és őrjöngött. Ebben a másodpercben a mozdulatlan August zsebéből kiugrott a négyrét hajtott rugós művirág. A segédek a zene taktusára, a nehéz súly alatt imbolyogva, a tomboló vastapstól kísérve elszállították a bohócot, és legördült a függöny.
Add Comment