Vadul csörömpölt az óra. Hajnali öt. Anna gyorsan lecsapta, hogy a férje fel ne ébredjen. Bebújt a köntösébe, maga köré csavarta az övet, megpaskolta a zsebét, hogy minden megvan-e, és még sötétben kikóválygott a konyhába. Feltette a kotyogóst nyitott fedővel a gázra, és mereven figyelte. Jó érzéssel töltötte el a fortyogó víz hangja, ezért állva várt néhány percet, amíg a feketéje elkészül. Vastag üvegpoharat vett elő, alá porcelán tányérkát, kitöltötte a kávét, amin puha habréteg keletkezett. Tett mellé két féltve őrzött téglalap formájú kockacukrot, amit még évekkel ezelőtt a vásárcsarnokban szerzett be, és kiskanalat. Nagy pohár szódát eresztett, majd megkeverte, hogy a buborék elillanjon belőle, mert az utolsó terhessége óta nem bírta a szénsavat a gyomra. A keksz ezúttal elmaradt, nem kapott abból a fajtából, amivel annak idején a szeretője várta. Ami előbb kemény volt, de a nyáltól megpuhult, és édesen omlott szét a szájban. Mindent tálcára készített, és kisétált a hatodik emelet aprócska erkélyére, hogy feltöltődjön az emlékeiből, amikor még másképp volt boldog.
A barátnői mindig azt szajkózták, hogy ne merengjen a múlton, de ennyi idő után is jólesett a régi lopott hajnalok emlékébe merülni. Amikor a nála jóval fiatalabb férfi még visszahúzta az ágyba egy utolsó ölelésre. Végül enyhült az erős szorítás, menniük kellett. A szerelme nagy odafigyeléssel sodort neki egy cigarettát, majd készített egy erős feketét rendre két cukorral, pedig Anna anélkül szerette. Belemártott egy szem mandulás kekszet, amit aztán a nő szájába adott. Az állán lecsorduló csepp kávét is lecsókolta, és úgy bocsátotta útjára. A férfi volt az egyetlen, aki a dohányszagú és kávéízű ajkát is édesnek tartotta. Annának hatra kellett otthon lennie, mert akkor ért véget a férje éjszakai műszakja. Hazaért, rendbe tette magát, mintha akkor kelt volna. Hat harmincra ugyanazzal a tejeskávéval és sós-vajas zsemlével várta a férjét, mint tizenöt éve minden reggel. A férj elégedetten megreggelizett, közben be nem állt a szája, elmesélte az összes érdektelen munkahelyi történetet, amelyek mindig mással estek meg. Mindent elmondott, de nem kérdezett semmit, végül ágyba bújt, hogy kialudja magát. Egyszer-egyszer a pihenés előtt még magához csábította fiatal feleségét. Többszáz lombikhoz időzített együttlét után Anna ugyan nem vágyat, csak hálát érzett, de nem tudott, és talán nem is akart neki ellenállni. Csupán néhány gépies percig tartott az aktus, kölcsönösen az eredményre hajtottak, és mielőbb szabadulni akartak. Ha nagy ritkán sor került erre a kitérőre, Anna újra lezuhanyozott, és úgy indult a munkába.
Most a teraszon egyedül ülve volt ideje nyugodtan mélázni ezeken a régi érzéseken. Az utcán még alig volt a forgalomnak zaja, férje és gyerekei csak később kérték a tejeskávéjukat. Kivett a pongyola zsebéből egy papírzacskót és egy lapos dobozt. Papírkát húzott ki belőle, a tasakból óvatosan dohány szórt rá, pontosan két csipetet – egyet jobbról, és egyet balról – majd lassan a szájához emelte a papír szélét, és végignyálazta. Ezt az ízt akarta érezni a nyelvén, a fekete csak ezután jöhetett. Gyors mozdulattal feltekerte, gyufát keresett a zsebében, meggyújtotta a cigarettát, és mélyet szippantott belőle. Elnézte a lassan felszálló füstöt, amint szertefoszlik a levegőben. A ház előtt, a parkban minden csapást túlélő hatalmas erdei fenyőt figyelte, ahogy a csúcsát néhány percig narancs árnyalatba borította a felkelő nap. Ősz volt, egyetlen felhő sem úszott az égen, éppúgy, mint amikor utoljára látta a szeretőjét.
Hónapok óta tartott a viszonyuk, egyre merészebbé váltak. Gyakrabban és hosszabban találkoztak, azonban sem változtatni, sem dönteni nem akartak, jólesett a gondtalan szerelem. Egyik reggel azonban Anna nyugtalannak érezte magát – máig emlékszik a furcsa bizsergésre. Azt gondolta, talán fáradt, vagy a hirtelen érkezett őszi hideg viseli meg. Nem kívánta a szerelme által készített kávét, és a dohány füstje is csípte a szemét. Harminchét volt ekkor. Az orvosa arcát soha nem felejti, ahogy szikrázó jókedvvel közölte a hírt. Sokévi próbálkozás után is történnek csodák: végre terhes! Ám ő ekkor haragot érzett. Igen, életében először megharagudott Istenre. Ha ilyen sok éven át nem engedte, miért akkor, amikor már csak a legnagyobb áldozat árán tudta elfogadni?
Anna hirtelen felocsúdott a gondolataiból. A fenyő teteje újra zölden lengedezett. A nap szépítő sugara néhány perc alatt túlhaladt rajta. Tudta, hogy minden így van rendjén, és Isten talán tudta mit csinál. Csupán édes melankóliát érzett. Szippantott egy utolsót a cigarettából, lassan kifújta a füstöt. Elnyomta a csikket, elkortyolta a feketét, a kanalat visszacsúsztatta a fel nem használt cukrok mellé, majd bement a konyhába, hogy elkészítse a család reggelijét. Miközben sorban vajazta a zsemléket, eldöntötte, hogy reggel munkába menet egy másik piac felé veszi az irányt, hogy megnézze, tartanak-e még abból a régi fajta mandulás kekszből.
Megjelent a NyugatPlusz 2021. téli számában.
Add Comment